Tudom, régen nem írtam. Azaz mégis, csak nem jelentettem meg...

Sok kérdés merült fel bennem mostanság...

Előfordul, hogy az ember hibázik, sőt nagyot, amiért megérdemli a büntetését. De miért van az, hogy vannak emberek, akik rendszerint hibáznak, rendszerint megbocsátanak nekik, mégsem tanulnak belőle? Aztán, mikor egyszercsak betelik a pohár, még nekik áll feljebb?

Tény, én is hibáztam, nagyot, mégis úgy érzem, hogy már bőven megbűnhődtem érte, mégis mindig új kihívások elé állít az élet. A megbánásról ne is beszéljünk...

Tény, hogy az ember mindig a saját kárán tanul, de azért jobb más hibájából...

Úgy gondolom, tanulhatunk a saját hibáinkból. De miért gondolják mások, hogy újra és újra elkövethetik ugyanazt? Lehet, hogy ezt a példát kellene követni és szarni a világra, mondván úgyis majd megoldódik valahogy? Eddig mindig így volt, valaki mindig megoldotta?

Tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, kivéve a medve, mert az megöl.... Ilyenkor szoktam mondani, hogy már baromi erős vagyok.

Mennyit bír egy ember elviselni? Mikor mondja, hogy elég, és szíve szerint kiszaladna a világból? 

Mások vagyunk, ez tény, de mindig mindent meg lehet bocsátani? Mi az a határ, amikor már nem megy? 

Bizony, nem kicsit öregszem, még számomra is hihetetlen.

TUgye tegnap, azaz május 22-én volt az a bizonyos szülinapom, ami meglepő módon, akárcsak a 30., pofáncsapott. Akkor még a legrosszabb az volt, hogy nem volt gyermekem, bár már férjnél voltam, boldog kapcsolatban éltem. Mi történt a mostaninál? Talán nem kellett volna analizálnom az elmúlt időszakomat, akkor nem borultam volna ki ennyire.

Szóval totális depi kerített hatalmába. Írtam már, hogy sokminden történt az elmúlt, lassan 4 évben. Meghalt Anyu, majd elhagytam a férjem, egy újabb boldogság reményében. Mondanám, hogy a lila köd szállt meg, de inkább a remény. Aztán jött a többszöri pofáraesés is. Ugye ami nem öl meg, az megerősít, kivéve a medve, mert az megölt. Én már rohadt erős vagyok, sőt! Az elmúlt 1-2 hétben nem kicsit változott a felfogásom. Anno totál elítéltem az öngyilkosokat, manapság viszont nagyonis megértem őket. Iszonyat nehéz a kilátástalanságon, a tehetetlenségen túltennie magát az embernek.

A múlt hétvégét úgy terveztem, hogy nem fogok dolgozni, ünnepelek a gyermekemmel és a párommal. Aztán Gyermekemet elkérte az apja, mivel 21-én volt az esküvője. Mondanám, hogy ezen már túlvagyok, de nem. És a vicc, hogy nem az bánt, hogy ő boldog, hanem az, hogy velem nem tudott az lenni, nálam nem változtatot. Persze, saját hibájából tanul az ember, de ezt nem lehetett volna mondjuk 2010-ben, amikor szóltam, hogy gáz van? Mindegy, bízom benne, már csak a gyermekem miatt is, hogy ez a házassága sokkal jobb lesz, mint az előző.

Anno, a 30. szülinapomon annyit mondtam a férjemnek, hogy nem szeretnék meglepibulit, felhajtást. Annyira komolyan vette, hogy még tortát sem kaptam :(. Ez persze szarul esett, de pótolta.

A tegnapi, 42. szülinapomon is kicsit hasonló volt a helyzet. Előző nap mondtam a páromnak, hogy ne adja oda a meglepit, mert csak holnap lesz a napja, ráadásul este 8 előtt 5 perccel születtem. Na ebből pedig az lett, hogy ébredésnél nem köszöntött fel, bár kaptam reggelit, ahogy máskor is. Majd összeszedtük magunkat és elmentünk itthonról. Ja! szóval nem akartam a hétvégén dolgozni, mivel úgy tudtam, gyerekes hétvége lesz. Aztán ugye mégsem, vagy legalábbis félig mégis, mert a párom nem tudta elcserélni a hétvégéjét, mert a gyerekkel esküvőre mennek a 28-iki hétvégén. Király! még jó, hogy mindkét napra bevállaltam, hogy dolgozom, így végképp nem volt lelkiismeretfurdalásom. Szombaton két anyuka nagyon aranyos volt, mert az óra végén felköszöntöttek. Jólesett :).

Vasárnap sokan voltak, de élveztem a "melót", ráadásul bírom a kollé ganőt is, akivel aznap voltam. Szóval a reggel után kicsit jobb lett. Meló után úgy volt, hogy kimegyünk Öcsémékhez, hogy elvigyek neki még jónéhány babacuccot (etetőszéket, járókát, mellszívót, stb.), de végül megkértem, hogy tegye már meg, hogy bejön az Örsre, ne kelljen már kibenzineznem. Írt, hogy nem tud jönni. Pipa voltam, aztán délután, mikor már átszerveztem a napom, közölte, hogy kifizette volna a benyát. Fasza, akkor már késő volt, úgyhogy visszacuccoltam. A csomitartóm ismét fullon. Király.

Mivel már elég késő volt, beültem a Burger Kingbe és jól meghívtam magam egy tortilla menüre. Szuper szülinapi ebéd... Közben néztem a fb-n a fotókat. Bevallom, már vártam, mikor tesznek fel az exemék az esküvőről fényképeket. Boldognak látszott, ez jó. Viszont én már kevésbé, mikor a csoportképen azt láttam, hogy a Kisfiam vadidegen emberek előtt mosolyog. Miért nem az uncsitesói mellett, a nagyszülei, keresztszülei előtt állt? Ez nem tetszett, nagyon nem :(.

Viszont a pozitív, hogy még reggel küldött az exem szülinapi sms-t.

Negatív: nem hívtak fel, hogy legalább a gyermekem felköszönthetett volna :(.

Szombaton ugye, miután úgy volt, hogy gyerekmentes lesz a hétvégénk, buliztunk volna. Lepasszolhattuk volna a lízingeltet, de annyira nem volt kedvem az éjszakázáshoz, mert másnap negyed 7-kor kellett kellnem. Nem baj, majd ma!

Meló és ebéd után a Camponában találkoztam a párommal és a lízingelt kölökkel. Még mindig nem voltam túl jól, eléggé összezuhantam a BurgerKing után, de végül összeszedtem magam. Mondjuk az is nagyban hozzásegített, hogy a Vogele küldött nekem szülinapi 2.500 Ft-os kupont, így megleptem magam két blúzzal, amiért összesen 1400 Ft-ot fizettem. Majd muszáj volt egy fekete szoknyát is vennem a C&A-ban :) Na jó! az sem volt drága, csak 1700 Ft. Ennyit szerintem megérdemeltem. Szóval kezdtem kicsit jobban lenni. Még bevásároltunk, benyomtam egy fagyit és hazahúztunk.

Tehát mindkét napban volt nem kevés pozitív és negatív dolog is. Természetesen a mai nap is kissé kaotikus, de ez addig tuti így lesz, míg totál be nem rendezkedem a lakásban. Egyszer a dobozoknak, kupacoknak is vége lesz.

Ma pedig bulira fel! :)

Boldog szülinapot nekem :)

Megjegyzés 2016. 07.03.

Nem volt buli, mivel kiderült, hogy a gyermekem már hétfőtől velem van. A legnagyobb ciki, hogy a suliból írt az edzője, hogy B nagyon vár... Életemben nem hagytam még ott a gyereket se az oviban, se a suliban. Szerencsére 5 perc múlva már ott is voltam, így nem volt ideje nagyon kétségbeesni...

Szóval lassan, de biztosan. Vagy mégsem. Igencsak régóta készülök írni, de mostanság baromira nincs időm semmire sem, pedig sokminden történt az elmúlt időszakban. Ahogy mondták, 2012 a változás éve. És valóban az volt. Nekünk mindenképp. Akkor egy kis összefoglaló az elmúlt évekről.

Az első dolog, hogy ugye visszamentem dolgozni. Ezzel semmi baj nincs, sőt! Kicsit kellett már a változatosság, ráadásul szeretek is melózni, plusz még az amúgy is kevéske bevételem legalább nőtt. Szóval pozitív. Igaz, Benedek eleinte elég sokszor volt beteg, és csak én tudtam vele otthon lenni, mert a férjem nem tudta megoldani a melóhelyén az otthonlétet.

A nyarat is valahogy megoldottuk, mert muszáj volt, mivel 5 hétre bezárt az ovi. Baromira nem örültem neki. Az első két hétben Benedek az ügyeletes oviba járt, ahol természetesen a már megszokott reggeli sírás tovább folytatódott, viszont kellemes csalódás ért, mert annak ellenére, hogy a saját óvónénije közölte velem, hogy nyugodjak meg, tuti nem fognak a gyerekkel foglalkozni, ha sír, mert az ottani óvónénik tojnak majd az egészre, készülnek már a szabijukra, mégsem így történt. Az első nap, mikor totál tömeg volt és még az új gyerkőcök ottani jelét is regisztrálni kellett, az óvónéni, mikor egy kis lélegzetvételnyi ideje lett, azonnal leguggolt a síró gyermekemhez és megnyugtatta. Meglepő módon, Benedek azonnal át is ölelte, úgyhogy nyugodt lélekkel el is jöttem. Ami még plusz volt, hogy az első héten nem is pisilt be. Természetesen a következőn már behozta a lemaradását. Kérdésemre, hogy szerintük miért van ez még így, azt a választ kaptam, hogy még kicsi. És talán igazuk is van, bár azért eléggé zavar a dolog.

A következő két hétben magánoviba járt Kicsifiú. Az első nap ismét csak sírással kezdtünk, viszont kb. 10 perccel azután, hogy eljöttem, kaptam egy sms-t, hogy már mosolyog. Ez azért megnyugtatott és megerősített abban, hogy nem az ovival van problémája, hanem szimplán az elválással. Az ovi nagyon bejött neki, mert kevesen voltak és így jobban tudtak vele foglalkozni, amit természetesen nagyon élvezett. Közölte is, hogy nem akar többet a saját ovijába menni, ide akar járni.

Az utolsó hétben Nagyapi vigyázott Benedekre. Bevallom, eléggé tartottam a dologtól, mivel az utóbbi időben nem nagyon éreztem, hogy felelősségteljes lenne. Szerencsére bizonyított, úgyhogy nem volt gond. Közben én is megtanultam, hogy tudom kiküszöbölni, hogy ne vesszünk össze. Baromi egyszerű volt a megoldás, inkább kérdeztem, így nem tudott belém kötni.

Az öt hét után én voltam soron. Szerencsére el tudtam jönni 3 hét szabira, a Zuram meg kettőre, így lementünk a Balcsihoz. Nem mondanám, hogy felhőtlen nyaralás volt, de hát kicsire nem adunk... Két hét után egyedül maradtam Benedekkel. Na jó! Ez igencsak erős túlzás, mivel anyósék és sógornőék is lejöttek, úgyhogy nem volt időm unatkozni sem.

Közben sajnos anyum kórházba került. Nem lehetett tudni, hogy mi a baja, az orvosok csak kutakodtak. Sajnos egyre rosszabb állapotba került, de még mindig nem tudták, hogy mi az oka....

és a folytatás 2015.11.02-án:

Ahogy már leírtam egy előző bejegyzésben, vérmérgezést kapott, ami sajnos el is vitte. Árva lettem...

És innen kezdődött minden bonyodalom, anyám temetése, a párom megismerése, a férjem elhagyása, elköltözés, stb.

A mai helyzet néhány mondatban: mindketten Budaörsön lakunk, az exem nősülni készül, én küzdök az élettel. Iszonyat dilemma előtt állok, mert eladtuk a Haraszti lakást, nekem pedig vennem kell egyet. Budaörs rohadt drága, viszont 1. ide jár a gyermekem suliba, 2. így van közel az apjához. Viszont! Mivel 3-4  millió a különbség egy XIX. kerületi és egy Börsi lakás között, erősen elgondolkodtató, hova is költözzek. Az egyetlen, ami visszatart, hogy Benedek - a ma reggeli sírást leszámítva -, elég jól beilleszkedett a suliba. Tudom, nagyon nehéz lesz, ha sulit kell váltanunk, de valószínűleg nem lesz más megoldás, hiszen egyedülállóként nem fogok 7-8 millió forint hitelt kapni.... Lehet, hogy kicsesztem magammal, mikor belementem, hogy az exem irányítsa a dolgokat? Sajnos eléggé :(....

Avagy egy régebbi szösszenet, mert ugyan megírtam, de nem posztoltam....

Igen, egyre jobban elhiszem, hogy sikerülhet. Vagy mégsem?

Tudom, régóta nem írtam, de most muszáj és ismételten nem túl jó dolgokat fogtok olvasni. Már, ha még olvas valaki.

Történt ugye két éve - most már 3 éve /2015.11.02./, hogy szétmentünk a férjemmel. Több oka is volt, ráadásul eléggé csúnyán történt a dolog, de most nem erről szeretnék írni.

Külön költöztünk, én azóta együtt élek a Párommal. Már az elején megbeszéltük, hogy szeretnénk közös gyermeket, így nem is nagyon védekeztünk. Neki komoly problémái voltak, ráadásul az előéletemet tekintve joggal számíthattam arra, hogy spontán nem lesz gyermekem.  Természetesen elvittem vizsgálatra, ahol azt írták a papírkára, hogy homogén inszeminációra alkalmas, de mondta az embriológus csajszi, hogy simán spontán is összejöhet. Viszont a problémák miatt mondtam, hogy nekünk csak akkor lesz spontán babánk, ha lenyugodnak a kedélyek. Így is lett, állapotos lettem. Abszolút nem foglalkoztam a dologgal, csak azért teszteltem, mert késett és úszótáborba mentem, ahol elég gáz lett volna, ha piroska elönt. Kétcsíkos lett, én meg remegtem. Iszonyatosan örültünk mindketten, hiszen igazi csodában volt részem. Mikor hívtam a dokimat, meg sem lepődött, mert kb. 1 hónappal előtte voltam nála petefészekgyuszival, amikoris közölte, hogy gyönyörű nyálkahártyám és egy petikém van. Még rá is kérdeztem, hogy ebből lehet-e valami, mire mondta hogy simán. Lett is.

Az első uh-n, 2014. július 16-án minden rendben volt, megfelelő méretű petezsák, másodlagos szikhólyaggal. Következő időpontot augusztus 8-ra kaptam, de nem bírtam magammal, így a munkahelyem közelében lévő sztk-ba is bejeletkeztem. Múlt keddre, 29-én fél 12-re kellett mennem. Ellógtam a melóhelyemről, szívem ezerrel dobogott. Egy sima egyszerű uh-val nézett meg a dokinő. Kérdeztem, hogy van-e szívhang, hiszen elvileg a 7. hétben voltam, konkrétan rosszul voltam de azt mondta, hogy azon az uh-n ő nem tud áramlást nézni. Ez már akkor furi volt, mivel a Dokimnak igencsak régi uh-ja van és szívhangot akkor is tud rajta nézni. Nem voltam túl nyugodt, de akkor még nem éreztem, hogy gáz lenne. Kaptam beutalót uh-ra, aztán be is jelentkeztem. Először szintén péntekre adtak időpontot, de végül átrakattam csütörtökre. Kb. 10 percre rá csörgött is a telefonom és a hölgy arra kért, hogy tegyük át az időpontot szerdán 12.45-re.

Előző nap nem nagyon éreztem, hogy feszülnének a melleim, de arra fogtam rá, hogy nagyobb a cicfix, viszont ma reggel már úgy ébredtem, hogy nem érzem állapotosnak magam. 12 után 10 perccel indultam el a melóhelyemről. Épp odaértem a dokihoz, mikor a kolléganőm írt, hogy a főnökasszony zabos, hogy nem vagyok ott. Visszaírtam, hogy pont szarok rá. Akkor tényleg így is volt.

No és a lényeg. Direkt pisiltem, mielőtt elindultam, de mikor behívtak, megint el kellett mennem, mert nem látta rendesen a Doktornő, amit látni kell. Azaz kellett volna. A baba ott volt, de kb. 2 nappal volt idősebb az előző uh-hoz képest és nem volt szívhangja. A megérzéseim miatt már nem is lepődtem meg. Sajnos azonnal kiírtak műtétre. Közben azért még felhívtam a dokimat, de közölte, hogy csak a következő héten, kedden tudja megcsinálni, ami viszont nekem nagyon nem volt jó, mert szombaton Cserkeszőlőre indultunk nyaralni. Ezek fényében a Tétényi úti kórházban csinálták meg pénteken. A műtét rendben volt, szombat reggel hazamentem, összeszedtem a családot és húztunk nyaralni. 

Az első pár napban nem volt gond, azt leszámítva, hogy a lelkem k.o. volt, ráadásul a strandon a vizet is csak max. térdig élvezhettem. Szerda magasságában már azt terveztem, ha gáz van, hogy jutok el leghamarabb a közeli kórházba, mert nagyon fájt a hasam, de szerencsére nem volt semmi gond, most nem véreztem be, ahogy az előző két műtétnél. A nyaralást túléltem, a vetélést szintén...

Mindenkinek Áldott, Békés, Boldog Karácsonyt kívánunk!

Lassan 1 éve, hogy történt. Akkor leírtam, de nem fejeztem be, így nem posztoltam. Most úgy gondoltam, eljött az ideje...

Ez az a nap, ami sajnos egy életre mély nyomot fog hagyni a lelkemben, az eszemben és a szívemben. Mondhatnám, hogy az előzmény elég hosszú, a lényeg mégis 2,5 hét alatt történt.

Anyuról van szó. Tudom volt, hogy panaszkodtam, volt, hogy iszonyatosan dühös voltam rá, a lényeg mégis az, hogy az Anyám, akinek hálás vagyok, hogy létezem.

Július 27-én felhívtam, mert tudtam, hogy orvosi vizsgálatra megy. Kiderült, hogy előző nap volt, aznap viszont be kellett feküdnie, mert napok óta lázas és 7-8 kilót fogyott.  Persze nem mondta, hogy bent tartották, még jó, hogy hívtam. 2 hónapja raktak a nyakába egy kis csövet, mert be van szűkülve a nyaki ere, de a műtét után, ahol a lábába bevezették, vérzett. Úgy volt, hogy talán tovább is bent kell maradnia, mert lehet, hogy újra kell műteni, de végül hazaengedték. Utána többször panaszkodott, hogy hülye a házidokija és váltani akar, de nem tette, mint ahogy kontrollra sem ment vissza.

Minden nap legalább egyszer hívtam, augusztus 3-én viszont, mikor hazajöttünk a Balcsiról, meg is látogattam. Csak másnapra várt, de Benedeket nem tudtam volna kire bízni, így a vasárnap jobbnak tűnt. Furi volt, mikor bementem, épp a telefonját nyomkodta és nem úgy tűnt, mint aki örül nekem. Mikor telefonon beszéltünk, és még a látogatáskor is úgy tűnt, szokásához híven kicsit rá is játszik a dologra, viszont baromira nem tetszett a látvány, ami fogadott. Tényleg nagyon le volt fogyva, kiálltak a pofacsontjai, a vállcsontja. Rögtön Apukám ugrott be, nagyon rossz érzés volt. Nem tudták, mi a baja, csak vizsgálgatták. A fogyás miatt a pajzsmirigyére gyanakodtak, a folyamatos láz okát viszont nem tudták. Kedden Benedekkel visszamentünk a Balcsira. Persze minden nap legalább egyszer beszéltünk, aztán felhívott szerda-csütörtök magasságában, hogy üljek le. Mondtam, hogy nem tudok, majd elmondta, hogy az orvosa szerint vérmérgezése van. Utánanéztem, a tünetek alapján simán ez lehetett. Pénteken megint hazamentem, mert szombaton az usziba kellett mennem. Bevallom, kétségbeestem, mikor megláttam. Az előző vasárnaphoz képest sokkal rosszabbul volt, már a vécére sem tudott kimenni, egyre nehezebben vette a levegőt és már csacsogni sem tudott annyira. Beszéltem az orvosával. Elmondta, hogy vérmérgezésre gyanakodnak, kap naponta 2x vért, mert nagyon alacsony a vérnyomása, ill. nagyon durva antibiotikumot kap, aminek komoly mellékhatásai vannak, többek között a vesére, ami Anyunak amúgy is alulműködik. Tudtam, hogy érelmeszesedése van, de azt nem, hogy mennyire durván és szinte mindenhol érszűkülete is. A doktornő nem sok jóval kecsegtetett.

A Zuram szombaton bement hozzá, de ő nem érezte annyira tragikusnak a dolgot, bár ugye nem látta a majdnem egy hét alatti különbséget. Öcsém is bent volt a 7végén, szerinte már szombatról vasárnapra is romlott Anyu állapota. Ezt én is éreztem, mivel a telefonban egyre nehezebben értettem, hogy mit mond. Öcsémmel megegyeztünk, hogy, bki beszél vele, vagy látogatja, hívja a másikat. Hétfő hajnalban jöttem haza a Balcsiról vonattal, a fiúk még maradtak. Munka után bementem Anyuhoz. Nagyon nem volt jól, de azért tudtunk beszélgetni. Kérdeztem, hogy kell-e vmi a lakásból, be tudok-e menni, de kiderült -amit Öcsémtől már tudtam-, hogy lecserélte a kulcsot. Kérdeztem, hogy akkor én miért nem kaptam, de nem mondott semmit, mondjuk nehezen is beszélt, így rákérdeztem, hogy azért nem, mert ő sem kapott a miénkhez? Mondta, hogy részben, majd egyszer elmondja. Nem akartam már piszkálni, megbántani, hogy ugyanúgy jogom van hozzá, mint Öcsémnek, akinek nem mellesleg a lakásához szintén nem volt Anyunak kulcsa, így inkább kussoltam. Összepakoltam a cuccait, mert vmit találtak a szívében, így másnap át fogják szállítani a Kardiológiai Intézetbe. Ennek több szempontból is örültem. Az egyik, hogy végre találtak valamit, a másik, hogy kicsit közelebb lesz, mint a Nyírő. 

Öcsémmel megegyeztünk, hogy másnap reggel ő is bemegy a kórházba, mert ott akarunk lenni, mikor Anyut átviszik, ill. a dokinővel is akartunk beszélni, no meg megköszönni, amit Anyuért tett. Még jó, hogy vettem neki csokit, mert a pénzt nem fogadta el. A kedd reggeli látvány nagyon nyomasztó volt. Anyu már alig tudott beszélni, nagyon gyenge volt, ki volt száradva a szája. Megitattam, vizeztem a száját és összepakoltam a maradék cuccait. Nem örültünk, hogy a dokinő nem sok jóval kecsegtetett. Öcsémmel bőgtünk, mint két kisgyerek, de úgy, hogy Anyu ne lássa. Mikor Anyu cuccait pakolásztam, mondta, hogy ne lepődjek meg a fiókpakolásnál. Nem tudtam, mire mondja, de rájöttem. Mikor először bent voltam nála, vittem neki barackos pitét, amit én csináltam. Később kérdeztem, milyen volt. Mondta, hogy finom. Na ezt a pitét találtam meg érintetlenül a fiókban, meg egy halom kefirt, vajat és pzs-k között gyogyikat, amiket a nővéreknek adtam. Előző nap még úgy volt, hogy sima betegszállító fogja átvinni, de aztán rohammentőt kértek az állapota miatt.  Nem nagyon tudtunk beszélni, alig értettük mit mond, de azt igen, mikor kérte, hogy legyün a szívkórházban mellette. Mondtuk, hogy ez természetes. Át is szállították, mi cuccoltunk utána. Míg várakoztunk, a mentősök azt hitték, hogy a drótokat akarja kivenni magából Anyu, de aztán odamentem hozza, mert láttam, hogy nem ez zavarja. Megkérdeztem, hogy melege van-e, mire bólintott. A mentős gyorsan kitakarta, Anyu meg is nyugodott. Jó fél órát vizsgálták, de végül azt mondták, hogy ami a szívében van, az a jelenlegi helyzetét nem befolyásolja, ebben az állapotában, nem tudnak mihez kezdeni vele, így visszaküldték a Nyírőbe. Nem voltunk boldogok.

Visszamentünk. A mentősök még pakolásztak, elmondták, hogy Anyu összeomlott, nehezen viselte a szállítást, jelenleg kómában van az intenzíven. Na ezt már nagyon nehezen viseltük. Szörnyű volt látni, de talán az kicsit megnyugtató volt, hogy nincs tudatánál, nincsenek fájdalmai. Mivel Öcsém eléggé szarul lett, eljöttünk. Azaz én csak a parkolóig, mert tovább nem bírtam, visszamentem, de végül elküldtek a nővérek. Mondtam is nekik, ha ők küldenek megyek, 1ébként biztosan nem. Elindultam a melóhelyemre, de csak a Lurdyig jutottam. Lehet, hogy hülye dolog, de bejelentkeztem fodrászhoz és manikűröztettem egyet. Egyszerűen ez kellett a lelkemnek, úgyhogy totál rövidre nyirattam a hajam. Utána vissza villamosoztam-rollereztem a kórházba. Anyu állapota változatlan volt, továbbra is kómában. Öcsémmel beszéltem, hogy ne jöjjön be, mert nincs értelme. Ő már délelőtt elbúcsúzott tőle. Én még maradtam egy darabig, aztán hazamentem. Nagyon nem találtam a helyem. Még aznap írtam a nagynénémnek, hogy ha még életében látni szeretné Anyut, menjen be hozzá. Hajnalban csörgött a telefonom, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. A kórházból hívtak.... A doktornő elmondta, hogy Anyunak leállt a szíve. Megpróbálták újraéleszteni, sokat küzdöttek érte, de sajnos nem sikerült. Anyu örökre elment. Hívtam Öcsémet, de csak a vonalason tudtunk beszélni, mert ki volt kapcsolva. Még jó, hogy az én számomat is megadtam. A temetése augusztus 31-én volt.

Anyu! Nyugodj békében! 

Addig is egy mai szösszenet....

Mikor mentem Benedekért az oviba, egy nagymama éppen hőbörgött vmin. Nekem úgy tűnt, az óvónénit cseszi le, de kiderült, h tulajdonképpen az unokáját -is....-, aki levette a kötést a kezéről. Nagymama elmondta, hogy a gyerek keze most volt műtve és a kötést nem szabadott volna levenni, mert még benne vannak a varratok, és mivel platinát is tettek bele, a gyerkőc vígan mutogatta a társainak, ami vhol természetes is. Szerintem. Az óvónéni szerzett sebtapaszt, de hát az nem olyan volt. Már azt is furának tartottam, h nagymama mondta, semmilye nincs otthon, még betadin sincs és esőben nem akar elmenni a gyógyszertárba, csak ha nagyon muszáj. Ezek után meglepve kérdeztem, hogyhogy nem maradt így otthon, mire mondta, h ő dolgozik, a gyerek szülei pedig nyaralnak....

Bevallom, igencsak össze kellett szorítanom a számat, nehogy vmi cifrát mondjak....

Kicsifiam épp ma 3.5 éves. Tudom, régen nem írtam már hasonló bejegyzést, úgyhogy ma pótolom.

Mi változott az utóbbi időben? Alig valami. Na jó! Mégis. Drága Kicsifiam a hisztijét már olyan magas szintre fejlesztette, hogy már nem elég a visítás, sírás, már dühöng is. De ez lenne a legkevesebb. Már ott tart, hogy időnként megüt, ráadásul már az is előfordult, hogy arconköpött, majd mikor felelősségre vontam, konkrétan kinevetett. Ma is volt ebben részem és naná, hogy elszállt az agyam. Nem vagyok rá büszke, de egyszerűen nem bírtam visszafogni magam, mikor az arcomba röhögött. Mit csináltam? Persze iszonyatosan dühös lettem, kiabáltam vele és ahányszor kijött a sarokból, mindig visszavittem. Mivel igencsak sokáig tartott, 3 kedvenc játékát is eltettem. Komolyan mondom, annyira felbosszantott, hogy elmondani nem tudom.nem tudom, mi lesz így :(.

Mindezt leszámítva nagyon imádom, egy tünemény. Ha olyanja van, totál szófogadó is tud ám lenni :).

Mostanság nagyon sokat énekel és versel, látszik hogy nemcsak a kosz ragad rá az oviban. Az utóbbi időben egyre többet rajzolgat is és már nemcsak köröket, egyre jobban fel lehet ismerni a műveit. Ma épp ezt alkotta:

Az oviba szerencsére rendesen beszokott, vannak barátai is, ami sztem elég fontos. Úgy tűnik, nagyon élvezi, ha sokkal korábban hozom el, nem túl boldog, mert akkor nem tud játszani. Szóval szépen alakul.

És végül, de nem utolsó sorban egy friss fotó uncsitesóval:

Azaz pontosan ennyi hónappal vagyok elmaradva :(.

Elég sokminden történt az utóbbi időszakban.

Röviden:

január: beszoktatás-meló

február: 2 hét ovi-utazás-betegség

március: 3 nap ovi-betegség-utazás

Jók vagyunk? Na majd összeszedem magam és megpróbálok többet írni.

Avagy a nagy dilemma.

Változás biztosan lesz, hiszen hétfőn Benedek (újra) kezdi az ovit, én pedig a rákövetkező héten már dolgozom. Hogy mit, az még mindig nem derült ki, de majd csak lesz valami. Gondolom, ha ki akartak volna rúgni, már megtették volna, hiszen a gyes után csak egy hónapig voltam védett. Abba már beletörődtem, hogy újra irodakukac leszek, azt viszont iszonyatosan sajnálom, hogy a csütörtöki uszit így el fogom veszíteni. Most, hogy kb. 1 hónapot nem voltam, baromira jólesett csütörtökön újra oktatni. Bevallom, kicsit még reménykedem, hátha sikerül "kibuliznom", hogy legalább két órát tarthassak. Tudom, kicsi rá az esély, főleg, hogy csak 6 órában fogok dolgozni. Benedeket persze már ezerrel tuningoljuk és elvileg már várja is, nekem viszont elszorul a szívem, hogy a második héten már ott is kell aludnia. Nem így terveztem, de hát ember tervez, Isten végez. Mindennek megvan az oka. És még folytathatnám az okosságokat....

Eredetileg ugye úgy volt, hogy 26-án megyünk Pécsre, de mivel 25-én annyira pocsékul voltam és még Benedek is eléggé köhögött, no meg baromira nem szerettük volna, hogy vki visszafertőzzön bennünket, itthon maradtunk. Először úgy beszéltük meg a nagyszülőkkel, hogy 26-án így ők jönnek fel, de mivel még ott lebegett, hogy esetleg megint kórházba kell mennem, abban maradtunk, hogy pénteken jönnek, csakhogy ők is lebetegedtek, így édeshármasban maradtunk. Bevallom, nagyon nem is bántam, mivel ma már végre jól vagyok!

Szerdán voltam Dokibácsinál, mert visszarendelt kontrollra, aminek a 25-iki ziccer miatt eléggé örültem, viszont aggódtam is, mert igencsak ijesztő volt, hogy szinte minden délután és este elkezdett feszülni a bal petefészkem, ami egészen a bal vesémtől a lábamig sugárzott. Őszintén? be voltam tojva! Kaptam beutalót bhcg vérvételre, úgyhogy tegnap reggel 1/4 9-kor ott kezdtem. Baromira nem voltam nyugodt, odafelé legszívesebben bőgtem volna, mert csináltam reggel tesztet (a melleim még eléggé fájnak, bár messze nem annyira, mint a műtét előtt), ami még mindig full kétcsíkos volt. Királyság! A vérvétel után az usziba mentem, ahol legalább kibeszélhettem magam és a gyerkőcök is feltöltöttek. Jólesett, köszi mindenkinek, nagyon fog hiányozni a csütörtök, de legalább a szombatok megmaradnak! Délelőtt eléggé elfáradtam, hazafelé meg kicsit ápolgattam a lelkem, vettem Benedeknek egy halom cuccot. Mikor hazaértem, a Zurammal jól összevesztünk, hogy miért van Benedeknek olyan sok játéka, ráadásul a nappaliban. Most őszintén? Van olyan, akinek ekkora gyereke van, a gyereknek meg picike szobája, sok játéka és a nappaliban egyáltalán semmi? Ha van ilyen, mesélje el, hova teszi a játékokat? Bár ami a legfontosabb kérdés, hogy a gyerkőc csak és kizárólag a szobájában játszhat? A vitánkkal sikerült Benedeket is felébresztenünk, úgyhogy lőttek a délutáni pihinek. Ahhoz képest, elég jól bírtam a napot, nem is véreztem, nem is görcsöltem. Kezdtem megnyugodni, hogy talán már minden simán fog menni.

Ma reggel a Zuram elment fodrászhoz, addig mi összeszedtük magunkat és elmentünk a Camponába a Tropicariumba, mert az ajándékba kapott feldobox kártyáinkat még nem használtuk el, az egyik pedig épp elég volt a belépőre, a másikat meg holnap fogjuk "elenni". Benedek nagyon élvezte az állatokat, édes volt. Séta közben kicsit elfáradtam, le is kellett ülnöm, de 1ébként totál jól voltam, már este sem görcsöltem, nem feszült a pocakom. Úgy tűnik, Doki keze tényleg csodákra képes :).

No és a dokilátogatás. Mivel már kétszer volt megjegyzése Dokibácsinak, gondoltam, megkérdezem, Ő hogy látja ezt az egész dolgot, azaz hogyan tovább? Az első megjegyzése 1ébként szülés után volt, mikor a jó 1 órán át tartó varrogatás után megkérdeztem, hogy szülhetek-e még. Válasz: persze, de nem nálam! Elpoénkodta, de éreztem az élét is. Szerdán azt is megtudtam, miért. Elmesélte, hogy ahányszor eszébe jut a szülésem, még mindig kirázza a hideg, pedig azóta kb. 500 szülést vezetett le. Anno tudtam, hogy nem volt minden gömbölyű, hiszen + 1 órán át varrogatott, ill. közben több orvos is bejött, de azt nem, hogy mekkora lehetett volna a baj. Kiderült, hogy kb. csodával határos volt az, hogy nem kellett vérátömlesztést kapnom, mert belül tele voltam visszerekkel, és ahol varrt ott szakadtam is egyből. Szóval rendesen megküzdött velem, még ott mondta is, hogy ha ezt tudja, hívja a plasztikai sebész barátját. A másik megjegyzése pedig most, a műtét előtt volt, mikor az adatokat írtuk össze. Akkor is épp emlékeztettem a szülésemre - mondjuk inkább csak megemlítenem kellett.... -, no meg arra, hogy mi is volt 2006-ban, azaz hogy az egy vetéléssel kétszer kellett műteni, mert bevéreztem. Na ezek fényében, ismét csak félig poénosan megjegyezte, hogy akar ő még gyereket? Mármint nekem? Bevallom, még ha viccelődtünk is, azért igencsak elgondolkoztatott a dolog, úgyhogy rákérdeztem, mi a véleménye. Hááááááát nem lettem okosabb. Úgy kezdte, hogy ez a mi döntésünk. Mondtam is, hogy ez rendben van, viszont Ő az orvos, Ő volt velem mindhárom - azaz négy - alkalommal és a következőnél is Ő lenne, úgyhogy nagyon is érdekel a véleménye. Elmondta, hogy anno nem sok hiányzott, hogy vérátömlesztést kapjak, ill.  egyik vetélés sem volt egyszerű. Eddig is nagyon sokat toltunk már bele a dologba, mind anyagilag, mind lelkileg, aminek meg is lett az eredménye, hiszen itt van Benedek, viszont azt gondolja, ha azt a pénzt, amit a következőre elköltenénk, félretennénk és esetleg elutazgatnánk, lehet, hogy jobban járnánk. Ill. azt kell megbeszélnünk, eldöntenünk, hogy teljes család tudunk-e lenni hárman, egy gyerkőccel, vagy sem? Ő is egyke volt, szépen felnőtt, nekem meg van két tesóm is - még ha a húgommal soha nem is éltem együtt :( -, mégsem vagyunk napi kapcsolatban, a gyerekkoromról meg inkább ne is beszéljünk. Szóval konkrétan nem mondta ki, hogy adjuk fel, de azt sem, hogy ne. Igaza van, tényleg a mi döntésünk, bár nagyon is érdekel és adok a véleményére, és ha belegondolok, már ugye többször megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha Benedek egyedül maradna. Bevallom, szörnyen nehéz döntés, főleg, hogy anno az első terhességem is erőt adott, mert tudtam, hogy lesz még babám és ez be is jött. Most is így vagyok, ugyanakkor félek is a következményektől, hiszen most már van egy töpörtyűm, akiről gondoskodnom kell. Tényleg iszonyatosan nehéz, és még mindig nem döntöttem el, hogyan tovább. Tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, viszont az is tény, hogy ami nem megy, nem szabad erőltetni. Mondhatnék még pár közhelyes dolgot, de nincs sok értelme, talán értitek, miről beszélek. 1ébként Apu is egyke volt, mégis hihetetlenül jó és okos ember lett belőle.

Szóval hogyan tovább? Egy dolgot biztosan tudok, hogy jövő novemberben tutira nem fogunk lombikozni, mivel rohadtul nincs kedvem egy negyedik kudarchoz (2006 - vetélés, 2010 - sikertelen fagyis lombik, 2011 - vetélés). Megoldás? Kellene beszélni Tanár úrral, hátha kicsit előbbre tudná hozni a tb-s időpontomat, de ha nem, max. majd gyűjtögetünk és áprilisban megpróbáljuk. Talán.

Tegnap elmentem Másodikanyumékhoz karácsonyozni, egyedül. Nem volt felemelő érzés, ráadásul anyám délelőtt itt volt, és mivel már úgy kellett rászólnom, hogy foglalkozzon kicsit Benedekkel, hogy tudjam csomagolni az ajándékokat, igencsak elfáradtam, no meg a hülye ergamot sem vettem be, mert kb. 6 felé figyeltem :(. Mire odaértem a bulira, már k.o. voltam, fájt a hasam, a derekam, nem is kicsit. A buli jó volt, bár eléggé furi volt, hogy egyetlen egy aszalnál elfértünk. Kicsit beszélgettünk, kaptunk egy halom kaját, aztán hazajöttem. Legalább nem halunk éhen, mert ugye eredetileg úgy volt, hogy ma megyünk Pécsre, de ezt is lemondtuk, mert még Benedek is köhög, én meg talán most még jobban, mint előtte.

Anyám persze jól ki is akasztott. Még karácsony előtt mondtam neki, mi a helyzet, hogy betegek vagyunk, nem szeretnénk, hogy ő is az legyen, döntse el ő, hogy kijön-e vagy sem. Kijött, és mint kiderült, igencsak taknyosan. Akkor azt mondta, hogy tuti kedden fázott meg, mikor 5 percet volt a KÖKIben 1 szál pulcsiban és kabátban és nagyon meleg volt. Én már eleve nem értettem, hogy mi a fenéért nem vette le a kabátját, de hát magánügy, ráadásul az 5 perc biztosan jóval több volt... Igazán azon akadtam ki, hogy 25-én közölte, úgy tűnik, allergiás a fiúkra. Nem értettem, miről beszél, de aztán felvilágosított, hogy anno Öcsémtől is mindig elkapta a betegséget és most Benedektől is. Na persze ezt nem hagytam annyiban, hiszen már eleve taknyosan jött, szóval tuti nem tőle kapta el, ráadásul épp ő mondta, hogy biztosan a KÖKIben fázott meg. De akkor mi a fenéért játsza az eszét????? 1ébként valszeg engem is sikerült megfertőznie, mert ma reggel óta még jobban köhögök. Királyság! Azt hittem, ma már játszhatok én is a fiúkkal.

No és a tegnap este. Szóval mire hazaértem, eléggé kivoltam, ráadásul baromira beparáztam, mert igencsak mensis görcseim, derékfájásom volt és véreztem is + még trutyi is jött belőlem - bocsi a részletességért -. Este már alig bírtam mozogni, fájt mindenem, úgyhogy irány az ágy. Végig feküdtem és persze paráztam, nehogy éjszaka gáz legyen A Zuram be akart vinni a kórházba, de már 6 óra is elmúlt és nem akartam, hogy Benedeket rángassuk, no meg nem éreztem még annyira gázosnak a helyzetet, Dokit sem akartam zavarni Karácsonykor, így inkább pihiztem, mint a jókislány. Meg is lett az eredménye, mert reggelre sokkal jobban lettem. Kicsit dolgozgattam is - leszedtem a száraz ruhákat -, de aztán megintcsak lefeküdtem, mert ebéd után ismét elkezdett fájdogálni a pocakom, viszont ami pozitív, hogy úgy néz ki, a vérzés abbamaradt. Holnap még sokat fogok pihizni, aztán 28-án úgyis megyünk Dokibácsihoz, meg majd ebédelni és nagyon bízom benne, hogy ezt a pár napot még ki tudom használni, hogy mindhárman együtt tudunk lenni. Anyám kitalálta, hogy szerdán majd hazafelé menjünk be érte, hozzuk ki aztán majd másnap hazamegy, de úgy döntöttem, hogy NEM! 1. most mostam ki az ágyneműjét, és mivel mi nem tudtunk menni, Anyósomék csütörtökön vagy pénteken jönnek és csak vasárnap mennek haza, ami ugye tök jó, csak + 2 adag ágyneműt jelent és egyszerűen nem tudom már hova teregetni a cuccokat. 2. Minek jön ki? Úgyse nagyon játszik Benedekkel. 3. Szeretnék kicsit hármasban lenni a családommal. Ez talán nem bűn...

Sajnos pont az van, amitől tartottam. A Zuram ugyan már jól van, én viszont valszeg megfáztam a kórházban, merthogy nyitva volt az ablak :(. Benedekről meg ne is beszéljünk. Tegnap visszamentünk a dokinénihez, mert 38.9 volt a láza. Megnézte, mandulagyuszi. Királyság, már csak ez hiányzott. Mondta, hogy 3 nap múlva ugyan már mehet gyerekek közé, de csak a vele egykorúakhoz, a 2 hónapos uncsitesót nagy ívben el kell kerülnünk :(. Még ez lenne a legkevesebb, viszont ott tartunk, hogy Benedek egyszerűen nem hajlandó bevenni a gyogyit. Apája ma reggel is kb. fél órát könyörögött, utána viszont letolta a torkán, aminek ugye várható volt a következménye. Naná, hogy hányt! Sugárban. Persze éjszaka is volt ágyhúzás, de ezt lassan már megszokjuk. A hányás, majd zuhizás után, sajnos zsarolással ugyan, de sikerült bevetetni vele a gyogyit. Hurrá! Gondoltam, most már minden ok. Na ja! Eltelt egy halom idő és közölte, hogy nem érzi jól magát. No felálltam, kimentem a hányós tálkáért. Ahogy leültem, már hányt is. Aztán mégegyszer, miután ivott egy kicsit. Jó kis karácsony :(. Legalább láza nincs és miután kihányta magát, evett egy kis sóskekszet. Úgy tűnik, jól van, mert már bohóckodik. Na megyünk is mézeskalácsot szaggatni és sütni.

Remélem, nektek sokkal jobban telnek az ünnepek!

Mindenkinek Békés, Boldog Karácsonyt Kívánunk!

A rövid és pontos válasz: nem. Ezzel szemben, én mégis azt hittem, hogy nekem akár még ez is sikerül, hiszen eddigi életem során igencsak kevés olyan dolog volt/van, ami simán, elsőre és zökkenőmentesen sikerült.

Előre is bocsi a post hosszúságáért, de most aztán igencsak be fogom pótolni az eddigi elmaradásomat...

Miről is van szó? Mert én nyughatatlan vagyok, no meg ugye 1 évvel ezelőtt novemberre kaptunk időpontot, ismét belevágtunk a lombikba, immáron hivatalosan az ötödikbe, viszont mivel az egyik fagyasztott fizetős volt, maradt még egy alkalom. Király, biztonsági tartaléknak jó lesz - gondoltam naívan -. A kezdet kivételesen simán indult, szépen növögettek a tüszők, bár a szurikból a végére már igencsak kezdett elegem lenni, viszont ez a jó kis kezdet csak a punkcióig tartott. Az altatásnál a doki szarul szúrta belém a branült, ami már ott eléggé fájt, de legalább simán zajlott, 10 szép petikét szívtak le. Hurrá!

Másnap elmentünk vásárolgatni, de a kezem eléggé fájt, ami a legkevesebb lett volna, viszont pocsékul éreztem magam, leesett a vérnyomásom is, mikor megláttam, hogy egy csinos piros csík indult el felfelé a karom másik oldalán. Ebéd után sikerült nem elájulnom, úgy látszik, kezdek felnőni :). Hazafelé bementünk az ügyeletre, mert bár sejtettem, hogy nem vérmérgezés, azért igencsak aggasztott a dolog. A nemkedvenc ápolónő volt, aki konkrétan a kapuban beszélte meg velem, mit is csináljak. Kedves, de legalább ő is megerősített abban, amit amúgy is sejtettem. Még szombaton derült ki, hogy, a 10-ből 8 használható sejtecske maradt, de végül csak 5 lett megszúrva. Itt már kicsit kezdtem elkenődni, hiszen Benedeknél 26-ból 12 lett megszúrva, ami meg is maradt. Nem baj, beérem egy gyerekkel is. Az ET reggelén telefonáltam, kiderült 2 szép embrióm lett, ill. 1 még később, de azért beindult, ha összeszedi magát, megy a fagyiba. Nem baj, úgysem szerettem volna hadsereget, mert úgy tűnik, nekünk a mirelitt cucc nem jön be, mégis kicsit szomorú voltam. Mivel csak ketten maradtak, 3 naposan kaptam vissza őket, hétfőn. Addigra a kezem már kezdett jobban lenni és a lábzsibbadásom is múlóban volt, szóval alakultam. 

A leszívásnál nem voltak velem a fiúk, ami később kiderült, hiba volt, mert - nekem eszembe sem jutott... - ugye nem szabadott volna altatás után vezetni, én viszont vígan hazamentem az autómmal. Persze azért sok idő eltelt  az altatás után, ráadásul baromira nem voltam fáradt, úgyhogy nem éreztem gázosnak a helyzetet, az embriológus csajszik viszont aggódtak, úgyhogy küldtem nekik sms-t miután szépen lassan, egy jó erős kávéval hazadöcögtem. 

Az ET-nél már a játszótéren "várakoztak", így nem voltam egyedül. Miután hazamentünk, pihi, azaz szinte egész nap fekvés, ők meg játszottak. Hétfő volt, a névnapom utáni első nap, szóval emlékezetes marad. Másnap már a Zuram ment dolgozni, mi pedig élveztük itthon egymás társaságát. Szerdán kis változás volt, végre(?) elkezdtük az ovit. Az első két nap viszonylag simán ment, főleg, hogy konkrétan 9-től 11-ig voltunk csak ott, ill. a második napon kb. 10 percre ki is mentem. Persze sírt, de miután meglátott, megnyugodott aztán mentünk is haza. Pénteken nem mehettünk, így hétfőn folytattuk a dolgot. Szerdáig nem is volt gond, aznap még a piacra is kimentem, ami kb. 1 óra távollétet jelentett, másnap viszont már 3/4 8-kor bevittem, mert ugye mentem az usziba. Mikor mondtam, hogy el fogok jönni, persze kérte, hogy maradjak, de megmagyaráztam, hogy nem tudok maradni, mert 1. dolgom van, mennem kell az usziba, 2. nem férek még én is el az asztalnál, mert csak az óvónéninek van még egy szék. Erre Kicsifiam közölte, hogy de hát arrébb még van hely :). Még az óvónéni is nevetett, erre nem lehetett mit mondani. Kicsit sírdogált, mikor eljöttem, de Katinéni beültette az ölébe és kb. 1 perc múlva már csönd is volt, így nyugodt lélekkel léptem le. Érdekes helyzet volt, mert kedden még azt mondta, hogy az a baj, hogy nem ismeri, még nem bízik meg benne, így nem nagyon tudja megnyugtatni, ehhez képest viszont jó volt látni, hogy mégiscsak a bizalmába fogadta őt. Úgy beszéltük meg, hogy fél 12-re megyek érte. Mákom volt, nem volt forgalom, így még kicsit előbb is odaértem. Háááát bevallom, nagyon kíváncsi voltam, mi fog fogadni. Kicsifiam szája tele volt cumival és ki volt sírva a szeme, viszont édesen játszott az asztalnál a többiekkel, Katinéni mellett ülve. Észre sem vette, hogy benéztem, a többiek ég neki. Édes volt, rögtön elmesélte, hogy sírt, hogy "Anyát akarom!". Katinéni azt mondta, hogy elég sokat sírt, hisztizett, rugdosott, de mondta neki, hogy vele ezt nem szabad és akkor megnyugodott. Ha nem hisztizett, akkor jófej volt, bohóckodott, játszott a gyerekekkel is.

Már este sem lehetett vele bírni, iszonyatosan hisztizett, de mindenért és nagyon hangosan, visítva. Apája aznap este bulizott a kollégáival, úgyhogy Benedekkel kb. egymás agyára mentünk. Bennem tomboltak a hormonok, benne meg a nemistudommicsoda, az elkeseredettség. Apája másnap, azaz pénteken hajnalban, pontosabban hajnali 5-kor jött haza, igencsak aznaposan, Benedek pedig 6 körül kelt, szóval jól kialudta magát. Nem is lett volna gond, ha minden simán megy, Benedek viszont közölte, hogy márpedig ő nem akar oviba menni, mert az rossz. Királyság. Ha emelhettem volna, tuti gyorsan felöltöztetem és átcipelem az oviba, hogy ott majd megnyugszik, így viszont eléggé patt helyzetben voltam. Apája próbálta megnyugtatni, a lelkére beszélni, én meg kezdtem ideges lenni, mert úgy beszéltük meg az óvónénivel, hogy 1/4 9-re odamegyünk, mert akkor még kevesen vannak. Nem sikerült se a rábeszélés, se a nyugisanátsétálok sem, mivel úgy öltöztettük fel B-t, h egyikünk  fogta, másik küzdött. Végül Apája cipelte át az oviba. Az 5 perces úton nyugi volt, az oviban is előreszaladt, a vetkőztetés is viszonylag simán ment. Aztán még két szót akartam beszélni Katinénivel, úgyhogy szóltam Apájának, hogy búcsúzzon el tőle. Persze elkezdett sírni és mikor megfordultam láttam, hogy a Zuram fogja B-t és kiviszi az előtérbe. Nem voltam boldog, mivel ilyenkor alap, ha már vhova bementünk, amit annyira nem akart, nem szabad kivinni. Végül behozta és kiment. Egy db-ig fűztem Benedeket, hogy jó lesz neki bent és sietek érte vissza, de iszonyatosan sírt, úgyhogy az lett a vége, hogy Katinéni konkrétan kiszedte a kezemből és bevitte őt. Nem mondhatnám, hogy csudi jó érzés volt :(. Egy kicsit még hallgatóztam, de aztán eljöttem. Otthon gyorsan főztem, mostam, csináltam a dolgom, aztán fél 12-re már mentem is érte, bár előző nap még úgy volt, hogy ott is fog ebédelni, de hát a reggeli szösszenet után ezt inkább kihagytuk. Mikor érte mentem, cumival a szájában, elmoval a kezében - mert reggel csak úgy tudtuk átvinni, hogy a kellékei is kellettek - játszott a többiekkel az asztalnál, természetesen az óvónéni mellett ülve. Ki volt sírva a szeme, de éppen akkor nem úgy tűnt, mint aki rosszul érzi magát. Katinéni mondta, hogy ugyan sok hiszti volt, de most is bohóckodott, elvolt a többiekkel, viszont amit még nagyon nehezen viselt, az a játékok közti váltás volt, azaz mikor az egyik játékot befejezték, össze kellett pakolni és következett a másik. Ez totál érthető, hiszen itthon max. annyi volt, hogy ha másik játékkal szeretne játszani, pakoljon el, viszont időhöz azért nem volt kötve. 1ébként megint elmesélte, hogy sírt, de azért azt is megmutatta, hogy milyen bohóckodásra tanította az ovistársait.

Már este is nagyon nehezen lehetett vele bírni, és a 7vége sem volt jobb, mindenért hisztizett, semmi sem volt jó, már Apája is igencsak ideges lett, ami vhol megnyugtatott, - bár tény, hogy nem túl jó dolog - hogy nemcsak én tudok idegbeteg lenni. Vasárnap már kezdett gyanús lenni, hogy esetleg kötőhártyagyulladása van, mert kicsit be volt dagadva a szeme és minimálisan csipás is volt, úgyhogy hétfőn elmentünk a Dokinénihez. Mikor megláttam a tömeget, azzal a lendülettel vissza akartam fordulni, mert vhogy éreztem, hogy ez most nem nyerő helyzet. Felhívtam a Dokinénit, de nem úsztuk meg a várakozást, mert meg akarta nézni B-t. Királyság. Elég sokat vártunk, Benedek le is nyomott egy kb. 20 perces hisztit, mert nem engedtem, hogy leüljön egy nagy székre, mert iszonyat tömeg volt és nem akartam, hogy két helyet is elfoglaljunk, ráadásul addig csücsült egy gyerekszéken. Na ezen annyira kiakadt, hogy a földre vágta magát és belendült. Kezdtem én is felhúzni magam, ott meg már el is szakadt a cérna, mikor elkezdett köpködni. Nem szép dolog, de kicsit rálegyintettem a szájára és ment a sarokba. Na ott méginkább folytatta. Király. Aztán nagy nehezen, mikor már kezdett lenyugodni, sikerült vele beszélnem és megnyugtatnom. Utána már nyugi volt és mire bejutottunk a Dokinénihez, már vidáman köszönt. Mondjuk kérdeztem is Dokinénit, hogy tetszett nekik a műsor, ő meg kikerekedett szemekkel kérdezte, hogy az Benedek volt??? No igen. Az én angyal kisfiam megmutatta, milyen az ördögi oldala, de bent persze már megint egy kisangyal volt...  És a sztori még csak itt kezdődik....

Doki után  elmentünk a gyógyszertárba, ott nem is volt semmi gond, viszont hazafelé hamarabb szerettem volna befordulni az egyik utcába, mint ahogy Benedek akarta, aminek az lett a következménye, hogy előrement a futóbringájával. Hiába kiabáltam utána, nem volt hajlandó visszajönni, sőt! Elkezdett sírni, keményen hisztizni és egyáltalán nem akart visszafordulni. Baromira tehetetlennek éreztem magam, mivel futni nem mertem, emelni szintén nem, így maradt a kiabálás, de persze semmi értelme nem volt. Időnként el is bújtam, de semmi hatása. Aztán csak elindult visszafelé, úgyhogy félúton leszedtem a bringáról és kb. húztam magam után. Persze hisztizett ezerrel, én meg kiabáltam vele, már szörnyen kivoltam én is. Ja! a lényeg, amit elfelejtettem, hogy ugye aznap volt a hivatalos tesztelés napja, ami kétcsíkos is lett, ráadásul már pénteken. Szóval így már kicsit érthető a tehetetlenségem, a hormonjaim tombolása. Miközben Benedek levágta magát a földre, én felrántottam, aztán persze megint visszadobta magát. Közben jött egy fekete hosszú hajú huszonéves kiscsaj, aki rámkiabált, hogy ugyanmár hogy bánok azzal a gyerekkel. Én meglepve és iszonyatosan néztem rá és közöltem, hogy szerintem semmi köze nincs hozzá, amit valóban így is gondoltam. Aztán csak pofázott, hogy igenis van köze hozzá és hogy képzelem, hogy verem a gyereket. Na itt már végképp bekattantam, mert az, hogy rágalmazott, hogy azt merte állítani rólam, ütöm a gyerekem, totálisan felháborított, ráadásul a rendőrséget is ki akarta rám hívni. Mondtam is neki, hogy hívja, legalább látleletet vesznek és elbeszélgetnek a gyerekkel. Eközben Benedek már elég jól megnyugodott és kerek szemekkel kérdezte, hogy a néni miért akarja hívni a rendőrséget? Mondtam, hogy azért, mert azt hiszi, verem. A csaj továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy közöltem vele, ha jót akar, akkor nagyon gyorsan továbbmegy, mert nem állok jót magamért. Teljesen kiakasztott, nem sok hiányzott, hogy tényleg megüssem. Bevallom, észre sem vettem, mikor ment tovább, mert akkor már Benedekkel beszélgettünk. Közben jött egy másik nő is, aki ott volt a rendelőben is az unokájával. Már messziről mondta, hogy látta ám, hogy mit csinált már a rendelőben is és hogy ne tegyen ilyet, ne készítse ki az anyját, mert nem szép dolog. Az unokájától is kérdezte, hogy emlékszik-e rá, hogy ő is ezt csinálta, és hasonlóan járt el vele (elbújt), ill. mondta, hogy nem baj az, ha ráverünk a fenekükre, időnként megérdemlik. 1ébként totál normális, fiatalos nagymama volt, a verés fogalma nála a popsiracsapásban ki is merült, bár én még ennek sem vagyok híve, szóval igencsak szarul esett a rágalmazás. Miután lenyugodtak a kedélyek, csak abba az utcába fordultunk, ahova én szerettem volna. Itt jött a következő meglepi, mert az egyik házból kikiabált egy nő, hogy ő gyivis és bejelentés érkezett, hogy egy narancssárga kabátos nő veri a szintén narancssárga kabátos lányt v. fiút. Hmmmmm. Király. 1. Benedek rozsdabarna kabátban volt, 2. még abban sem tűnik lánynak... Odamentem az ablakhoz, beszéltünk pár szót, aztán lecsapódott a redőny. Kerek szemekkel néztem, nem tudtam, mitévő legyek, úgyhogy szépen, nyugiban, kézenfogva elindultunk Benedekkel. A nő papucsban utánunk jött, úgyhogy visszafordultunk. Elkezdtünk beszélgetni, persze addigra már totál kiborultam, bőgtem, mint a kisgyerek, Benedek meg törölgette a könnyeimet és mondta, hogy "Nyugodj meg Anya!". Kiderült, hogy természetesen a liba telefonált, aki azt vélte látni, hogy megütöm Bendeket, aki ezáltal a földre esik. Na ekkor esett le a dolog. A liba épp azt látta, amikor kiabálva ugyan, ami valóban ronda dolog, de továbbra is azt gondolom, hogy semmi köze hozzá, Benedeket felrántom a földről, aki művészi alakítással azzal a lendülettel vissza is vágta magát. Király! Kiderült, hogy ez a csaj egy óvónő. Hááát nem tudom! Ha Benedeknek olyan óvónénije lenne, aki annyira jó megfigyelő, hogy néz, de nem lát, mert még azt sem tudta megmondani, hogy a gyerek milyen nemű, holott jópár percet dumált, tuti azonnal kivenném a csoportból, hiszen az ilyen mennyire figyelhet huszon gyerekre, ha egyet is néz, de nem lát??? Anno mikor a parkban sétáltam, szembe jött velem két fiatal akik előtt egy fémdoboz pattogott. Feltételeztem, hogy ők dobták el, de mivel konkrétan nem láttam, hogy a kezükből került-e a földre a cucc, vagy csak belerúgtak, nem szóltam, mivel nem tudtam bizonyítani. Ez a liba miért nem gondolkozott először, utána pofázott??? A gyivis nővel viszont jól elbeszélgettünk, végre én is megnyugodtam, bár a pocaklakót iszonyatosan féltettem, tényleg totál kikeltem magamból :(. A nő természetesen Benedekkel is beszélgetett, persze rögtön lejött neki, hogy milyen okos, értelmes, a végén mondta is, hogy látogassuk majd meg, nagyon megszerette a Kispasit. Hát ennyit arról, hogy verem a gyerekem.

No és a másik téma. Szóval kétcsíkos lett a tesztem, ráadásul már három nappal a hivatalos tesztnap előtt. Valahogy éreztem, hogy így lesz, akárcsak Benedeknél, ugyanakkor a "verős" incidens miatt eléggé elkezdtem parázni. Aznap már nem volt gond Benedekkel, sőt másnaptól már újra a régi, nyugodt kispasi volt otthon, velem, merthogy a kötőhártyagyulladás miatt azon a héten már nem mehetett oviba. Aztán közeledett a csütörtök a következő héten, amikor uh-ra kellett mennem. Addig nagyjából nyugisan teltek a napok, leszámítva azt, hogy a tesztelés utáni szerdától kezdtem baromira beteg lenni, de annyira mint még soha. Az orrom totál be volt dugulva, fújtam ezerrel, már a porszívóra is rácsatlakoztam, mégis alig segített. Még soha nem volt ilyenben részem, az orromból tömény zöld cucc jött, ha jött, ráadásul iszonyatosan elkezdett fájni a torkom, ami már a tüdőmig húzódott. No és persze tüsszögtem, köhögtem ezerrel, poénkodtam is sztem ki fogom köhögni a bubikat. Nem volt jó poén :(. Következő hétfőig bírtam, akkor elmentem a háziorvoshoz, aki kb. csak széttárta a karjait, merthogy homeos cuccokon kívül mást nem tudott adni, azt viszont addig is szedtem. A köhögés, torokfájás már nem volt annyira gázos, bár inkább csak az utóbbi, viszont az orrom továbbra is be volt dugulva, ráadásul kijött rajtam is a kötőhártyagyulladás és az arcüregem is kezdett kikészülni. Keddig, azaz másnapig bírtam, délután felhívtam a nődokimat, hogy mi a fenét csináljak, mert már kivagyok. Mondta, hogy nasivint használhatok, úgyhogy este vettem is egyet és mint a narkósok, már nyomtam is ott, a gyogyitárban :). Tény, hogy pár nap alatt már kezdett is alakulni a dolog. 

Végül eljött a csütörtök, mindhárman mentünk. Izgultam, de úgy voltam vele, lesz ami lesz, már egyszerűen nem tudom befolyásolni a dolgokat. Felfeküdtem, jól körübeálltak. Petezsák megvan, de üres. Talán csak még. Rögtön elkezdtek számolgatni és arra jutottak, hogy tulképpen még csak 5 hetes vagyok, így még bármi lehet. Én nem voltam boldog, mert arra ugyan számítottam, hogy szívhang még nem lesz, arra viszont nem, hogy még szikhólyag sem. Kimentem, káromkodtam egyet az embriológus csajsziknak, Dokim meg utánam hozta az uh képet, merthogy még azzal sem foglalkoztam. Akkor már sejtettem, hogy nem kerek a dolog, bár még reménykedtem. Megbeszéltük, hogy jövőhéten újra kukucs. Na az elkövetkező egy hétben igencsak hullámzott a kedélyem, hol boldogan reménykedtem, mivel a tüneteim továbbra is megvoltak, hol idegeskedtem, paráztam, kiabáltam. Szóval semmi sem volt jó. Csütörtökön egyedül mentem, mert a fiúk sem voltak túl jól, no meg utána be akartam menni az usziba. Na ez elmaradt. Odafelé konkrétan az ájulás környékezett, de mire beértem, minden elmúlt. Szerencsére csak ketten voltak bent, Dokibácsim és Tanár úr asszisztense. Kérdezték, hogy vagyok, mondtam, hogy talán jobban, de fosok. Az asszisztens kérdezte, hogy miért, Doki viszont válaszolt, hogy mert a múlthét nem úgy indult, ahogy szerettük volna. Ekkor már tudtam, hogy itt nincs tovább. Felfeküdtem, megqqcsoltuk a pocakom és sajnos azt láttuk, amire számítottam, bár bíztam benne, hogy nem így lesz. A petezsák ugyan nőtt, 8-ról 11 mm-re, viszont továbbra is üres volt, ámde "nyertem" egy haematómát is. Hurrá. Inkább mást szerettem volna. Mondtam, hogy a tüneteim továbbra is megvannak, sőt az aznap reggeli tesztem is full kétcsíkos. Az asszisztens javaslatára vettek vért, nemcsak hcg-t nézettek meg, hanem teljes vérképet is, hogy ha műtétre kerül a dolog, ne a kórházban kelljen ezzel szórakozni. Megbeszéltük, hogy délután telefonálok. Kértem sorszámot a következő lombikra, de sajnos megint novemberre kaptam. Elegem van már ebből a hónapból, no meg az még nagyon messze van, úgyhogy ha az élet úgy akarja, a Doki javaslatára áprilisban belevágunk egy fizetősbe. Ezután még kicsit beszélgettünk, aztán elindultam.

Ugye eredetileg be szerettem volna menni az usziba, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nem fog menni, iszonyatosan rámtört a sírás, eléggé kiborultam. Ahogy hazaértem, Takinéni első kérdése az volt, hogy van a kismama? Szegény azt sem tudta, hova nézzen, mikor mondtam, hogy nincs baba. Ezután jött ki Benedek, akit felemeltem és magamhoz szorítottam. Kérdezte is, hogy miért emelem fel? Nem értette a helyzetet, hiszen eddig nem tettem, de szerencsére nem is követelte. Zokogva, magamhoz szorítva vittem be a nappaliba, ahol elmagyaráztam, hogy azért vagyok szomorú, mert kidurrant a bubi. Ő nyugtatgatott, hogy ne sírjak, azaz pontosan: "Nyugodj meg Anya, ne sírj, biztos ott van még!" Azt hittem, elolvadok! Azért annyira nem készültem ki, mint anno, 2006-ban, még Benedek előtt, hiszen már itt van Ő, szóval egy szavam sem lehet, de hát mohó vagyok. 1ébként mondtam Tanár úrnak, hogy ez most megint erőt adott, mert tudom, hogy megint sikerülthet és így is lesz. Fél 1 körül kellett volna telefonálnom, de bevallom, totál kiment a fejemből, de 3/4-kor Doki már hívott is. Mondta, hogy a hcg-m baromi magas, úgyhogy hétfőn mindenképp menjek vissza, ráadásul a szimultán terhesség is felmerült. Királyság. Másnapig ez járt a fejemben, utánanéztem, mit is jelent és jól be is paráztam, mert baromira nem hiányzott egy méhenkívüli is.  Írtam Dokinak, aki megnyugtatott. Bevallom, egész hétvégén ezen gondolkoztam és arra jutottam, hogy méhen kívül tuti nincs. Valahogy éreztem, hogy így van.

Hétfő reggel visszamentünk, de nem rohantunk, mivel úgyis mindig tömeg van ilyenkor. Legnagyobb meglepetésemre tök üres volt a váró, Doki már épp hívott is, hol vagyok. Míg én bent voltam, a fiúk a parkolóban "vezettek". Dokibácsi Tanár úrral együtt meguhuzott. Tanár úr aranyos volt, ő bizony látni vélte a szikhólyagot, de aztán Doki és én is mondtam neki, hogy a 7. hét végén már gyereket kéne látnia, de mondta, hogy azért ő próbálkozott. Tényleg jólesett. Szóval sehol semmi, a petezsák mostmár csak minimálisan nőtt. Megint vettek vért, fél 1-kor kellett volna telefonálnom. Úgy beszéltük meg, hogy rábízzuk a természetre, aztán majd 28-án bemegyek Dokihoz, hogy megnézzen. Bevallom, addig nem annyira örültem, hogy át kell majd élnem a vetélést, jobban szerettem volna a műtétet, amiben sajnos már volt részem, de Tanár úr azt mondta, hogy mivel csak a petezsák van, baba nincs, nem lesz olyan gázos, de számítsak rá, hogy eléggé fogok vérezni. Nagyon jó, de így legalább a Zuram másnap tud menni dolgozni. Gondoltam naivan... UH után bevittük Férjecskémet a dolgozójába, mi pedig elmentünk a Lurdyba a játszóházba, hogy legalább Benedeknek legyen jó. Még ott voltunk, mikor Doki megelőzött, mert ő hívott, hogy a hcg-m bizony nőtt, úgyhogy másnap éhgyomorra irány a kórház, ill. ha meg tudom oldani, a Zuram menjen be legyen szíves beutalóért, de mondtam, hogy nálam az autó, mondta, semmi gond. Úgy egyeztünk meg, hogy akkor délután 3 és 6 között telefonálok az asszisztensének a beutaló miatt. Így is tettem. Éjszaka alig aludtam, ráadásul 11-kor Benedek megint annyira köhögött, hogy hányt, úgyhogy ágyat húztunk. Éjfélig ihattam, amit jól ki is használtam, de persze hajnalban mehettem is pisilni. 

Hétfőn jó korán keltünk, én ugye amúgy sem reggelizhettem, a Zuram pedig szolidaritást vállalt velem, így normális időben el tudtunk indulni. Egyedül Benedek reklamált, hogy nem reggelizett és korogni fog a pocakja, de megnyugtattam, hogy viszünk hamit, tud majd enni útközben. Persze a szokásos tejadagját már benyomta addigra, szóval azért nem volt túl éhes :). Már 3/4 8-ra beértünk. Még gondolkoztam is, hogy küldjek-e sms-t Dokinak, de a Zuram mondta, hogy ne zargassam, mivel úgy beszéltük meg, 8-kor ott randizunk. 8 után pár perccel azért üzentem, amire rögtön választ is kaptam, hogy elintézte a dolgokat, jelentkezzek be. Na tessék, a megérzés. Bejelentkeztem, bár jó sokat kellett várni még így is, mert egyszer ablakon kívül, utána meg belül kellett papírkázni. Végül csak feljutottunk.  Először meglepődtem, azt hittem, megint a patológiára kell mennem, de a nőgyógyászatra kellett. Jó sokan voltak, összesen két nővér dolgozott, az egyik rohangált és vette fel az adatokat is, nem irigyeltem. Kérdezte, hol a vércsoportom, én meg néztem rá kerek szemekkel, mert ugye Sipi csak a beutalót mondta. Persze rögtön üzentem, hogy kő nekik, ő meg hívott, hogy átkéri. Nem tudom, hogy rajzoltatta, mert igencsak régen nézték, de tojtam rá, mivel a nővér azt mondta, hogy nem fognak megműteni, ha nincs meg. Már csak ez hiányzott, mondjuk nem értem, miért kell nekik 3 hónapon belüli, hiszen 2006-ban ott műtöttek kétszer is, 2008-ban pedig ott szültem. Tudom, van olyan, hogy változik, de itt inkább a szigorú előírások miatt volt a dolog. Mind1, megoldódott. Én azt totál elfelejtettem, hogy épp ott, a Nőgyógyászaton vannak a fizetős baba-mama szobák is. Érdekes, nem igazán zavart a babasírás. Miután elfoglaltam az ágyam, visszamentem a fiúkhoz, hogy kikísérjem őket. Benedek kicsit sírdogált, azt akarta, hogy menjek velük, de meglepő módon, nem hisztizett. Azt hiszem, nagyon jól tudta, hogy fontos a dolog, nem bulizni maradok ott. A szívem szakadt meg, amikor mentek le a lépcsőn, a könnyeim is potyogtak. Később mondta a Zuram, hogy kifelé eléggé lekonyult a szája, de nem sírt. Édes kis manóm!

Mákom volt, tök jó szobatársakat kaptam. Egyetlen nő volt csak idősebb nálunk, ő sima eü kaparásra jött, a másik három lány viszont hasonló cipőben járt, mint én. Mellettem a lány szintén a 8. hétben volt, immáron a 4. vetélésével, üres petezsákkal, neki volt már egy 5 éves fia. Szemben, a másik két lány a 9. hétben volt, az egyiknél nem volt szívhang, neki első terhessége volt, a másiknak viszont valszeg előző nap halt el a babája, de legalább már volt egy 7 éves fia. Ők is lombikoztak, de ez a baba spontán jött. Mondta, hogy valszeg ezzel be is fejezi a próbálkozást, bár sztem még nem így lesz. Majd meglátjuk. Éjszaka csak mi hárman maradtunk, jó sokat dumáltunk és nemcsak én :). Másnap elérhetőségeket is cseréltünk, kíváncsi vagyok, mi lesz velük.

Nem sokkal azután, hogy elfoglaltam az ágyam, Doki be is jött, mondta, hogy átküldték a papírkámat, aztán átmentünk a kezelőbe, kitöltöttünk egy halom papírt, közben meg jókat röhögtünk. Mondtam, hogy ott a karszalag, még nem vettem fel. Kérte a bal kezemet. Azt is adtam, erre rámszól, hogy a balt!!! Mondtam, hogy ez az, ne szórakozzon velem! Erre ő, hogy csak tesztelt :). Szóval jól elvoltunk. 1ébként a nővér, miután jópofiztam vele, mikor az ágyhoz kísért, bocsánatot kért a szigorúságáért, de megnyugtattam, hogy tudom, ez a feladata, aztán mikor pont bejött a papírkák irogatása közben és látta, hogy Dokival jól elvagyunk, még kedvesebb lett. A töltögtetés után még beszélgettünk kicsit, kérdeztem, hogy tényleg hatással lehetett-e az egészre, hogy beteg voltam, merthogy Tanár úr is ezt mondta. Sajnos Doki is rábólintott. Mondtam, hogy nagyon pipa vagyok, mert eredetileg nem akartam Benedeket beszoktatni az oviba, mert épp attól féltem, ami be is következett, azaz hogy beteg lettem, de sajnos a külső "hatásokra" és nem az ösztöneimre hallgattam. Erre Doki csak annyit mondott, hogy pedig mindig jók voltak az ösztöneim. Erre mit lehet mondani? Semmit, de erről majd később.

Ezután még egyszer bejött Doki szólni, hogy lehet, hogy ki kell majd üríteni a gyomromat, mert valszeg sokára fogok csak sorra kerülni, mert sokan vannak előttem, és mondta, hogy ha jön egy zöld ruhás pici emberke, vele most nyugodtan elmehetek :). 10 után kezdtem gyengülni és kicsit szédülni is, de aztán sokat beszélgettünk, vizes zsepit szopogattam, így kezdtem elviselni a helyzetet, no meg nem tudtam magammal foglalkozni. A pocakom korgott ezerrel, így negyed 11-kor írtam is Dokinak, hogy egyek, v. még ájuldozzak kicsit, de végül nem válaszolt. Még sokat dumáltunk, aztán jött is a zöld emberke, meg is lepődtem, mert 11.12-kor léptünk ki a szoba ajtaján és a szomszédom elmondása szerint 11.28-kor már ki is vittek, szóval nem tartott sokáig az egész. A műtőben is jól elvoltunk, főleg, miután elkezdték keresgetni a vénámat. A karhajlatomban kétszer szúrtak, de nem sikerült, utána jött a kézfejem. Az egyik vénám szét is durrant, utána még egyszer próbálkozott a nővér v. kicsoda, de az altatóorvos is már kezdett türelmetlen lenni, úgyhogy odament. Doki már mondta, hogy mond egy mesét, aztán majd elalszom jól. Kértem, hogy de ne Micimackót, mert azt mostanság sokat olvasunk :). Az altatóorvos első kérdése az volt, hogy ki tette a bal kezemre a karszalagot, mire én hangosan megkérdeztem, hogy "Doki! ki tette a bal kezemre?" Persze rögtön reagált és mondta, hogy hát ő, de nem oda kell, hogy altatásnál be tudjanak azonosítani? Nem oda kellett, úgyhogy le is vágták. Kérdeztem is, hogy akkor most hogy a fenébe fognak megismerni? Mondta Doki, hogy neki talán majd sikerül valahogy :). Végül az altatóorvosnak már sikerült megszúrnia, de előtte még jól megütögette a kezemet. Mondtam is, hogy még mi jön? Ugyan nem volt kellemes, de legalább már bent volt. Az asszisztensét biztos jól lelomboztam, de örülök, hogy a doki nem húzta már sokáig. Persze, soha nem volt jó vénám, főleg, ha még nem is ihatok, ráadásul mondta Doki, hogy a kézfejemen lévő erek sem igazán segítik elő a helyzetet, de ez ne az én problémám legyen. Megoldódott, ez a lényeg.

Műtét után szundiztam egy jót, aztán Doki bejött, elmondta, hogy minden rendben ment. Kérdeztem, hogy mi van a hematómával, mondta, hogy minden kijött. Írt volna receptet, de előző nap már kaptam ergamot, viszont kértem antibiotukumot, mert már előző nap újra elkezdtem köhögni és már rohadtul unom. Úgy éreztem, eléggé véreztem, nem voltam túl boldog, féltem, mi lesz később. Aztán ettem végre, majd miután elég erős voltam, kimentem zuhizni. Utána szerencsére már nem igazán véreztem, sőt! Az ergamot este még nem mertem bevenni, csak másnap reggel, 1ébként totál jól éreztem magam, a hasam egyáltalán nem fájt. A hcg-m már a műtét után tuti azonnal csökkent is, mert messze nem voltak olyan érzékenyek a melleim, mint előtte. A műtét előtt 1ébként nem volt egy utolsó uh, amit kicsit hiányoltam, ráadásul Doki az utolsó látogatásánál kicsit gondterhelt volt, így persze kattogott az agyam, mint mindig, bár természetesen feleslegesen, hiszen előző nap Tanár úrral iszonyatosan átnéztek belül, úgyhogy tuti észrevették volna, ha van még valaki bent. Csak egyszerűen annyira nehéz elfogadni a helyzetet. Kérdeztem, hogy lehet-e mola terhesség, de ő is csak megerősített abban, amit én is gondoltam, hogy ahhoz nincsenek tüneteim, a hcg annyira nem brutál magas, "csak" emelkedett. Természetesen ennek is utánanéztem, és arra jutottam, hogy valszeg a petezsák növekedése miatt lehetett ez. Persze, volt már olyan a történelemben, akinél 7 hetesen még igazán nem láttak semmit, rá egy hétre már szívhang is volt, de ott szabálytalan volt a petezsák, és az osztódott, az egyikben valóban nem volt semmi, a másikban viszont ott figyelt a baba, szívhanggal. Nálam nem volt másik petezsák, ahhoz igencsak alaposan megnéztek, hogy ne lássák. No meg azt se felejtsük el, hogy egy normális teherbeesésnél más a helyzet, mint egy lombiknál, ahol azért sokkal pontosabban belőhető a megtapadás ideje, magáról a fogamzásról ne is beszéljünk.

Az ovival-betegséggel kapcsolatos paráimra az agykontrollosok simán mondhatják, hogy az "jön be", amit bevonzunk, a "Titok" rajongóiról nem is beszélve, én viszont úgy vagyok vele, hogy mindennek megvan az oka. Az oviba szoktatás az elején tök jó volt, mert esélyt sem adott arra épp az ET után, hogy Benedekkel veszekedjünk, totál jó nyugiba voltam és ő is élvezte az egészet, bár ugye csak 2 órákat voltunk ott. A bibi az első hosszabb nap után kezdődött. Most verhetném a fejem a falba, hogy mi lett volna, ha, de most őszintén? Van értelme? Tényleg mindennek megvan az oka, valszeg nemcsak a betegségem befolyásolta, más is lehetett és bevallom, még mindig úgy vagyok vele, ha vmi nincs rendben, inkább a 12. hétig rendeződjön, mint később, amikor már igazán érezném a babát, sokkal jobban kötődnék hozzá. 1ébként most több szempont miatt is kicsit jobban viseltem/viselem most a dolgokat, mint 2006-ban. Az első és a legfontosabb, hogy itt van már Benedek. A másik, hogy most nem volt benne baba, csak a zsák, így kicsit könnyebb, de természetesen ott motoszkál a fejemben, hogy máshogy is alakulhatott volna, ráadásul most igencsak keresztülhúzta a helyzet a dolgaimat, a jövőmet, mivel januártól vissza kell mennem dolgozni, így Benedeknek meg az oviba, ráadásul a hétköznapi uszi is el fog maradni. Ez van. Ami nem öl meg, az erősít, de könyörgöm! én már annyira rohadtul erős vagyok!

Másnap, viszonylag korán, már fél 10-kor megkaptuk a zárójelentést. Mivel Doki kért most szövettant is, két hét múlva kell telefonálnom, hogy megvan-e. A fiúk fél 11 körül értek oda értem. Nem jöttek be, kimentem. Beültem Benedek mellé, akihez odahajoltam. Ő megfogta az arcomat, megsimogatta és közölte, hogy nagyon hiányoztam neki. Azt hittem elolvadok. Ezután végig fogta a kezem, folyamatosan simogatta, annyira aranyos volt. Hazafelé bementünk a házidokihoz, mert a Zuram is meg akarta nézetni magát és úgy voltam vele, hogy végre én is kapok gyogyikat, ti. már újra eléggé köhögni kezdtem. Benedekkel már előző nap voltak Dokinéninél, kapott köhögésre gyogyit, amit addig tök jól be is vett, persze azóta viszont kőkemény hiszti van. Mire a dokihoz értünk, már eléggé szédültem, mondjuk az idő is tuti hozzájárult, úgyhogy amint hazamentünk, le is feküdtem. Nem véreztem, de nem éreztem túl jól magam, ráadásul a pocakom is elkezdett görcsölni, nem is kicsit.

Ma már jobban vagyok, bár fáradtan. Délelőtt átmentem az oviba, hogy beszéljek a januári kezdésről. Mákom volt, mert ugyan szinte totál üres volt az ovi, Edinanéni később jött, de nem kellett sokat várnom rá. Vhogy éreztem, hogy 9 helyett inkább fél 11 magasságában kell átmenni. Ismét a megérzés... Megbeszéltük, hogy az első héten ismét beszoktatunk, aztán jön a mélyvíz, hiszen a másodikon már ott kell aludnia. A melóhelyemre írtam, mert bár döntés még nincs, viszont az utolsó infóm az, hogy valszeg az exfőnököm lesz az új főnököm is, úgyhogy tőle kértem, az idénről átcsúszott 5 nap szabimat kivehessem január 2-től 6-ig. Nem így terveztem, de ez van :(.

No hát ennyi az elmúlt időszak története, lesz mit olvasni. Előre is bocsi a hibákért, megírni sem volt kis meló, átolvasni most nem volt energiám.

Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt kívánok!

Sok újdonság nincs, max. annyi, hogy szerintem Kicsifiam egyre okosabb. Hihetetlen, hogy milyen összefüggésekre tud reagálni, milyen gyorsan vág az esze.

Az ovi 2 napig + 1 hétig tartott, de beteg lett és nem is bírta, úgyhogy miután a kötőhártyagyulladásból sikerült kigyógyulnia, elkezdett köhögni. Hívtam a Doktornénit és félve mondtam, hogy nem szívesen vinném már az idén oviba, mire közölte, hogy ő lenne a legboldogabb, ha Benedek itthon maradhatna. Királyság, a lelkiismeretfurdalásomnak lőttek. Igaz, januárban iszonyatosan szívni fogunk, de leginkább ő, ha vissza kell mennem dolgozni, mert ugye akkor max. annyit fogok tudni csinálni, hogy az idénről átcsúsztatott szabimat ki fogom venni, az 5 nap. Ezidő alatt beszoktatom Benedeket, ami nagyon nem fog menni, köv. héttől már ott is fog aludni. Király, totál ki fog készülni, de hát más választásom nincs. Később leírom az előzményeket, csak most nincs energiám a részletekhez. A lényeg, hogy nem miattam, de Benedek még nem érett az ovira sajnos. Én örülnék egy kis szabadidőnek, de iszonyat látni, mennyire kikészül. No majd csak lesz vmi. Kemény lesz az ára, de nincs más választás.

És még mindig számon tudom tartani :).

Sokminden nem történt az elmúlt egy hónapban, bár ugye még a szülinapi beszámolóval is adós vagyok :(.

Az ovit még mindig nem sikerült elkezdeni, mert eredetileg nov. 2-án mentünk volna, viszont akkor alapból áttettem köv. hét elejére, viszont Benedek már 2-án reggel hányt és fosott. Szerencsére előbbi csak 2.5 órán át tartott, de utóbbi még bő egy hétig, így a hétfői kezdés elmaradt. Most hétfőn nem mehettünk, mert Oszibarátja kezdte, de ha minden jól megy, talán szerda reggel startolunk.

Az egy dolog, hogy Benedek ugye folyékonyan beszél, de mostanság olyan dumája van, hogy csak nézek, lövésem sincs, honnan vesz dolgokat. Valszeg elfogult vagyok, de olllllyyyyaaaaan okos! :)

Már hetekkel ezelőtt tanítgattam Benedeknek, hogy most már ne azt mondja, hogy "kettő fél", mikor kérdezik, hány éves, hanem, azt, hogy "három leszek!". Vmelyik nap valaki épp érdeklődött, mennyi idős, mikor halkan mondta, hogy "kettő fél!", majd elgondolkozott és közölte, hogy "három leszek!". Annyira édes volt, ahogy lehetett rajta látni, hogy végiggondolta a dolgot, mennyi is az annyi :). Szóval még 1 hónap van hátra és Kicsifiam 3 éves lesz. Aztán rá két hétre meg már ovis. Azt hiszem, nagggggyon nagyfiú már!

Szinte egész nap beszél, max. akkor van csendben, ha alszik. Idegenekkel is simán totál jól elbeszélget.

Mostanság nagy játék, főleg fürdésnél, hogy Apa szörny. Ilyenkor jön, megszagolja és közli, hogy jön a szörny és elviszi a büdi gyereket, B meg hangosan kacag. Nem is nehéz fürödni vinni :). Viszont az a baj, hogy az utcán is ijesztegeti a gyerekeket. Azaz konkrétan, ha pl. motorozik, eléjük gurul és kiabál. Tegnap a Lurdyban egy kislányhoz ment oda, aki épp fagyizott és picit megbökte a hasát. Most ugyan nem kiabált és szerencsénk is volt, mert a kislány nem dobta el a fagyit, de rosszabb is lehetett volna.

Ma nagy síráson vagyunk túl, ugyanis estefelé elkezdte fájlalni a kukiját. Időnként azt is mondta, hogy viszket, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy gombás lett. Király. Bekentem canestennel, amitől totál nem volt boldog. Bevallom, én el akartam vinni az ügyeletre, nehogy az legyen, hogy a lenövés miatt esetleg begyulladt, de Apa nem látta ennyire tragikusnak a dolgot - mondjuk anno ugye ő volt az, aki nem huzogatta rendesen, ezért tapadt le.... -, úgyhogy nem mentünk. Este már tejcsit sem kért, alig bírtam átöltöztetni, de pont megláttunk a szobában egy nagy bogarat, így totál jól elterelődött a figyelme. Szerencsére a sírás is abbamaradt és a bogár is meglett. A Zuram szerint hőscincér volt, úgyhogy tudtam is poénkodni. Átöltözés után hintáztunk, amit már régen nem tettünk, majd Benedek szólt, hogy kéri a hálózsákját és vigyem aludni. Simán elaludt és bízom benne, hogy nyugodt éjszakája lesz.

Benedek ma 1! kanál üveges! hamit evett, amit Ő választott...

Mi pedig benyomtunk egy nagy adag tonhalas rakottkrumplit....

 Legalábbis kis szakaszaiban és akkor, mikor nagyon nem számítasz rá. 

Azaz lombik és nyaralás...

Kezdjük az elején. Anno 2008. februárjában, hosszas sikertelen próbálkozás után nekivágtunk a lombiknak. 12 gyönyörű embrió lett, amiből kettőt vissza is kaptam. Ebből, 5 év próbálkozás és egy vetélés után született meg 2008. október 15-én Benedek. Ez kisebb csodának számít, mivel ugye lombik elsőre ritkábban szokott sikerülni, de nekünk oltári nagy szerencsénk volt. Mivel nagyon szerettünk volna Kistesót, nem vártunk túl sokáig, ráadásul ott volt 10 lefagyasztott embrió is, így 2010. áprilisában ismét nekivágtunk, a 4 lefagyasztottból 3 ébredt, mindegyiket visszakaptam. A sikertelenség hihetetlenül pofáncsapott, mivel egyszerűen nem értettem, hogy a fenébe nem pozitív az a rohadt teszt, mikor 3 embrió van bennem. Eléggé készen voltam. 

A következő tb-s időpontom 2010. novemberében volt, 3-ból 2 ébredt. Itt már kevésbé vágott arcon a negatív teszt, inkább bosszantott, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért nem sikerül, hiszen egyszer már összejött. Továbbra is reménykedtem, hiszen ott volt még 3 fagyibaba, tb-s időpontot viszont csak 2011. novemberre kaptunk, így úgy döntöttünk, összeszedünk egy kis pénzt és még november előtt belevágunk az utolsó fagyisba. Augusztus 12-én el is mentem az Intézetbe receptet kérni, hogy majd nyaralás után, szeptemberben megcsináljuk. Dokibácsi kérdezte, mikor volt meg utoljára, de mivel nem így készültem, lövésem sem volt, azaz csak körülbelüli időpontot tudtam mondani, azaz, hogy valszeg a 22. napon vagyok. Megqqcsolt és kiderült, hogy van egy 23-as tüszőm és 13-as a nyh-m, így hétfőn transzfer. Hirtelen levegőt sem kaptam, csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy hétfőn elutazunk. Dokibácsi mondta, hogy semmi gond, legalább tudok pihenni, csak majd ne lovagoljak :). Szóval hazamentem. 7végén uszi volt, pakolásztunk, aztán hétfőn irány az Intézet.

Hétfőn 11 körül hívott Dokibácsi, hogy a 3 embrióból 3 ébredt, mi legyen? Mondtam, hogy mivel az elmúlt két alkalom sikertelen volt, egyértelmű, hogy mindhármat kérem vissza. Meg különbenis! Mi lenne a maradékkal??? Délre kellett mennünk, de már fél 12 körül ott voltunk, persze felcuccolva. Addig a fiúk elmentek játszóterezni, intézkedni, ebédelni, majd 1 körül jöttek értem. 12.05-kor kaptam meg őket, mármint az embriókat. Kb. 1 órát feküdtem, aztán lementem, hogy elintézzük a papírokat, ill. ugye most fizetni is kellett. Míg vártam a fiúkra, beszélgettem Dokibácsival. Mikor szóba került a szülés, mondta, hogy szépen csináltam. Jól meglepődtem, mivel anno én nagyon úgy éreztem, hogy ez nem így volt, hiszen konkrétan kinyomta belőlem Benedeket, de megnyugtatott, hogy másokhoz képest nagyon fegyelmezett voltam. Jólesett nagyon a poz. kritika :). Szóval miután mindent lerendeztünk, irány Sümeg. Ott 5 napot voltunk, a Zuram nagyon vigyázott rám. Nem emeltem és pihizni is tudtam, ami itthon tuti nem ment volna. Pénteken átmentünk Fenyvesre, ahonnan hétfőn jöttünk haza, mert a Zuramnak kedden dolgozni kellett mennie, én meg 4-re fodrászhoz voltam bejelentve. Odafelé kicsit idegeskedtem, mert későn indultam és azt hittem, el fogok késni. A hajam totál rövid lett, úgyhogy nagyon boldogan mentem haza. Iszonyatosan meleg volt, ezért úgy döntöttünk, hogy Benedekkel visszamegyek Fenyvesre - mondjuk Ő hazajönni sem akart - és mivel a barátnőmék nem tudtak csatlakozni, Anyámat kértem meg, hogy jöjjön velünk. Erről a lombikról 1ébként senkinek sem beszéltem, konkrétan anyámnak sem, csak annyit mondtam, hogy nem emelhetek. Persze nem hülye, úgyhogy kikövetkeztette, aztán néhány mondatban el is mondtam neki, mi a helyzet, mikor némi érdeklődést mutatott. Kedden kicsit vérezgettem, bár inkább rózsaszín volt. Kb. akkor kellett volna megjönnie, ha nem toljuk ki a ciklust, no meg 3 embriónál ez simán lehet normális, szóval nem aggódtam, viszont úgy döntöttem, hogy innentől kezdve lesz, ami lesz. Na jó! Feladtam, azaz bevettem néhány leszaromtabblettát.

Még hétfő este eléggé későn feküdtem le, mivel először kipakoltam, aztán kimostam, majd ismét bepakoltam, ami azért nem volt két perc. Kedden a Zuram bevitte magát a munkahelyére, utána elmentünk Anyámért, majd haza, hogy befejezzem a pakolást. Délben sikerült is végre elindulnunk. Anyu segített levinni a cuccokat az autóhoz, majd be is pakolta. Persze Benedek már totál k.o. volt, úgyhogy még az M7 elején a Mekiben ebédeltünk. Anyu már ott kikészített. Eszméletlen tömeg volt, ő meg jó sokáig azon törte a fejét, mit is egyen. Hihetetlen, mennyire teszetosza, régen nem volt ilyen, vagy legalábbis nem ennyire. Benedek tök jól kajált, gyorsan be is aludt. Fonyódnál mentünk le az autópályáról, hogy bevásároljak. Benedek még aludt, úgyhogy egyedül gyorsan végeztem. Mikor ki akartam állni a parkolóból, anyám akkorát üvöltött, hogy azt hittem, szívrohamot kapok, még jó, hogy addigra Benedek már felébredt. Kiderült, csak jöttek mögöttem, de persze még bőven messze volt, nem tolattam volna bele. Először lövésem sem volt, mi történt, totál idegbeteg lettem, nagyon felhúztam magam. Itt döntöttem el, hogy inkább a nyaralásra koncentrálok, nem fogom igazán kímélni magam, anyám mellett úgysem lehet.

Végül sikerült pihiznem, mivel szegény Benedek 2x fürdött a Balcsiban, a pocója viszont 3 napig fájt, úgyhogy két napig konkrétan feküdtünk. Nem csodálom, hogy összeszedett vmit, kb. 29 fokos volt a víz. Anyám 1ébként semmit nem segített, reggelinél is én szolgáltam ki, a fürdetésnél, altatásnál oda sem jött hozzánk. Na jó! kétszer elmosogatott, én meg újra, ill. egyszer elment ebédért. Pénteken, míg én megcsináltam az ebédet - sonkás tojásrántottát, mert más nem volt -, ő elment kenyérért, mert elfogyott, no meg míg feltakarítottam a házat, kb. 5 percet olvasott Benedeknek, de közben folyamatosan engem nézett, hogy látom-e, hogy foglalkozik vele. Reggelinél kb. 3x kellett neki szólni, hogy jöjjön már enni, mert ugyan nálunk nem volt szokás együtt enni, én szeretném, ha a Kisfiam nem azt szokná meg, hanem azt, hogy együtt ülünk az asztalhoz. Azt hiszem, időnként szigorú vagyok Benedekkel szemben, de ha én rászóltam vmiért, anyám kontrázott. A szomszéd lánykákkal játszottunk a vízben. A szüleik és nagyszüleik is ott voltam. A kisebbik lány a mi kicsi gumimatracunkon feküdt, a nagyobbik pedig a lábára akasztotta annak a madzagját és úgy húzta a húgát. Sztem jó poén, én is tuti csináltam volna. Anyám odament, leakasztotta a nagyobbik lábáról a madzagot és közölte vele, hogy ez butaság, ne csinálja. Köpni-nyelni nem tudtam. Mondtam is neki, hogy sztem vannak szülei, akik ha úgy érzik, ez butaság, majd rájuk szólnak. Hihetetlen, hogy mennyire meg akarja mutatni, milyen gondoskodó nagyszülő, oszt a lókukit. Tudnék még mesélni, de már így is komoly regényt írtam.

Pénteken 2-kor sikerült hazaindulnunk. Szombaton reggel teszteltem. Volt még otthon 3 db 10-es érzékenységű tesztem, ami ugyan 2009-ben lejárt és két 25-ös. A 2 10-est és egy 25-öst el is lőttem. A 10-eseken halványan ugyan, de ott volt a második csík, ill. én még a 25-ösön is látni véltem, úgyhogy szombaton nem várt annyira váratlanul, hogy az usziban iszonyatosan hányingerem lett. Nagynehezen átvonszoltam magam a MOM-ba, ahol a mekiben megettem egy harmad sajtburgert, azt is komoly kínszenvedések árán, majd vettem még néhány tesztet és hazamentem. Otthon egész délután pihiztem, nagyon rosszul voltam, viszont nemcsak hányingerem volt, a hasam is ment. Vasárnap délutánra már kicsit jobban lettem, viszont a Zuram is kezdett rosszul lenni, úgyhogy ketten szenvedtünk otthon. Szívás! Szerencsére Benedek viszonylag jól viselte a helyzetet. Tesztelnem már nem kellett, mert kora délutánra megjött. Nem voltam fényesen és még az ebédnél Sógornő nagy pocakja is rátett egy lapáttal a szerencsétlenségemre, úgyhogy nagyon sajnáltam magam. Néha ezt is lehet, nem igaz?

Hétfőn délelőtt még mindig nem voltam jól, de addigra már a lelkem is kivolt, kicsit kiborultam. Tény, hogy maradt még 2 alkalom, ami ugye elvileg több is lehet, mégis úgy érzem kezdek belefáradni a kudarcokba. Eddig pozitívan álltam a dologhoz, mostanra viszont már elég nehéz. Fiatalabb sem leszek már sajnos, pedig de jó is lenne kicsit visszatekerni az idő kerekét. Tudom, mindig azt hangoztatom, hogy vannak nálam rosszabb helyzetben lévők is, akiknek még egyszer sem adatott meg az, ami nekem már igen, nem kéne önző dögnek lennem, mégis az vagyok. Fáj a szívem, mikor látom, Benedek mennyire igényli a társaságot, milyen édesen közeledik egy pici babához és iszonyatosan rossz belegondolni, hogy neki valszeg csak a haverok lesznek, tesója nem. Az is megfordult már a fejemben, hogy azért nem sikerül a tesó, mert rossz anya vagyok? Ennyire azért csaknem. Túl sokat agyalnék? Már azt sem, hiszen Benedek mellett időm sincs rá. Azért még nem adtam fel, de lehet, hogy lassan bele fogok törődni, hogy ez a hatalmas csoda nekem csak egyszer adatott meg, nem szabad mohónak lennem, azt kell elfogadnom, amim van, még ha olykor nem is olyan könnyű. Megpróbálok teljesen Benedekre összpontosítani, természetesen normális kereteken belül, legyen az lelki v. anyagi.

Nem szeretem az olyan irományokat, ami hemzseg az idézetektől, ez viszont igencsak végigkísérte felnőttebb életem:

"Emberi törvény, kibírni mindent és menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák." /Hemingway/

Azaz már csak két hónap és 3 éves lesz a Nagyfiú. Sok változás nem volt az elmúlt hónaphoz képest, max. annyi, hogy mostanság a hiszti üvöltős-visítósba megy át, amit bevallom, igencsak nehezen viselek. Ráadásul ugye akkor jön rá az ötperc, ami igencsak sokáig tart, amikor nagyon nem vagyok rá vevő, bár ez érthető is, hiszen arra az elmúlt közelt 3 év alatt simán rájöttem - mert én olllllyan okkkkos vagyok -, hogy sajnos Gyermekemnek ugyanakkor van naggggyon rossz kedve, amikor nekem is és ebből ugye nem igazán szokott jó kisülni.

Szerda óta Apa itthon van, így én totál kihasználtam a helyzetet és konkrétan "átpasszoltam" neki, ami azt jelenti, hogy tettem, vettem, csináltam a dolgaimat, ők pedig hol játszótereztek, hol a kertben játszottak. Jó volt látni, hogy mindketten nagyon élvezik a helyzetet, én meg bevallom, kicsit kezdtem is féltékeny lenni, főleg mikor Benedek csütörtökön a délutáni szundiból ébredésnél Apát hívta. Ezzel még nem is lett volna gond, de mikor bementem, közölte velem, hogy "Apának szóltam!", úgyhogy én szépen csöndben, lehajtott fejjel kiballagtam. Ezek után tegnap reggel már meg sem lepett, hogy Apát hívta, délután pedig hisztije közepette - fáradt volt és nem akarta megengedni, hogy pelust húzzak rá a szundihoz - konkrétan kiküldött a szobából. Asszem kiestem a pixisből :(.

Mostanság egyre többet fantáziálok arról, milyen lenne most, hogy nézne ki. Hiányzik. Ma lenne 65 éves :(.

Benedek ma vacsinál üvöltve követelte az Apját, mert a Gonosz Anyja nem adott neki ragacsost (mézes müzliféle), csak azt a fránya tojásrántottát akarta megetetni vele, amit mellesleg a KisFőnök kért és együtt csináltak. A héten már ez volt a második eset, mikor helyettem inkább Apa kellett neki. Mi lesz később? Meneküljek? :))

Az esti menet úgy szokott zajlani, hogy játék után vacsi, fürdés, meseolvasás, közben tejcsi, aztán szundi. A múltkor lent voltunk a kertben, és mivel Benedek tetőtől talpig homokos volt, mondtam neki, hogy most először fürdünk, aztán vacsi, mire a Nagyfiú hiszti közepette közölte:

"Anya! Ez nem így működik!!!!"

A: Kell pisilni?

B: Én egy gitáros vagyok! A koncerten nem kell pisilni!

később hapcizik:

A: Egészségedre!

B: Azt kell mondani, "Egészségedre Gitáros!"

Benedek vonatpályát épít.

Anya: - Segítsek?

B: - Nem kell! Megoldom!

később:

B: - Anya! Gyere és nézd, milyen ügyes vagyok!