Nem hinném, hogy létezik olyan ember, aki még nem szenvedett ebben az iszonyatosan csúnya betegségben. Nincs közvetlen főnök. Ahelyett, hogy sétálna az ember a gyönyörű napsütésben, ül a melóhelyén. Azaz dolgozna. Ha lenne kedve. De elfogyott, jól. Talán valahol elhagytam?

Egy dolog, hogy csúnya a munkaundoritisz - lássuk be, már a neve sem hangzik jól -, még piszkosul fárasztó is. Mert ugye milyen szörnyű úgy tenni a Nagyfőnök és a kollégák előtt, mintha dolgoznál? Még akkor is, ha valóban dolgozol, bár jóval kisebb intenzitással.

Tünetek? Méla undor a papírhegyek láttán, fásultság, lelassult végtagok. És még a kávé sem pörget fel. Vérnyomás a minimumon, míg be nem jön egy kolléga, aki esetleg némi feladattal bízna meg. Ekkor azonban a vérnyomi az egekig szökik, hogy mi a fenéért éppen engem szúrt ki magának?

Munkaundoritisz....

Ebben szenvedek. Néha. No meg egy kis náthában, de az más kérdés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.