Tudom, régen nem írtam. Azaz mégis, csak nem jelentettem meg...

Sok kérdés merült fel bennem mostanság...

Előfordul, hogy az ember hibázik, sőt nagyot, amiért megérdemli a büntetését. De miért van az, hogy vannak emberek, akik rendszerint hibáznak, rendszerint megbocsátanak nekik, mégsem tanulnak belőle? Aztán, mikor egyszercsak betelik a pohár, még nekik áll feljebb?

Tény, én is hibáztam, nagyot, mégis úgy érzem, hogy már bőven megbűnhődtem érte, mégis mindig új kihívások elé állít az élet. A megbánásról ne is beszéljünk...

Tény, hogy az ember mindig a saját kárán tanul, de azért jobb más hibájából...

Úgy gondolom, tanulhatunk a saját hibáinkból. De miért gondolják mások, hogy újra és újra elkövethetik ugyanazt? Lehet, hogy ezt a példát kellene követni és szarni a világra, mondván úgyis majd megoldódik valahogy? Eddig mindig így volt, valaki mindig megoldotta?

Tény, hogy ami nem öl meg, az erősít, kivéve a medve, mert az megöl.... Ilyenkor szoktam mondani, hogy már baromi erős vagyok.

Mennyit bír egy ember elviselni? Mikor mondja, hogy elég, és szíve szerint kiszaladna a világból? 

Mások vagyunk, ez tény, de mindig mindent meg lehet bocsátani? Mi az a határ, amikor már nem megy? 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.