Vasárnap délután szembesültem azzal - sajnos már nem először -, milyen is az, mikor egy ember felett eljár az idő. Miután Anyósomék elmentek, bementem a Szövetség utcai kórházba meglátogatni Apu nagybátyját. 84 éves és nagyon nincs jól. Bár ahhoz képest, hogy tulképpen elfekvő, nem rossz a hely. Valahogy nem tűnt szörnyűnek és ez lehet, hogy részben a nővérek kedvességének is köszönhető. Mégis eléggé megrázott a látogatás.

Kbácsi sosem volt egyszerű eset, már 15 évvel ezelőtt is komoly rigolyái voltak. Apai Nagymamám testvére és totálisan nem hasonlítanak egymáshoz. Világéletükben piszkálták egymást, de ettől függetlenül jól megvoltak. Kbácsi ugye Cmama halála után egyedül maradt. Első igazi konfliktusunk Cmama temetése után történt, amin én totál kiakadtam. Nem részletezem, nincs értelme. Természetesen továbbra is tartottuk egymással a kapcsolatot, találkoztunk a családi összeröffenések alkalmával.

Az elmúlt pár évben többször is kórházba került - több baja is van/volt -, tulképpen hogy felerősítsék. Utoljára elesett és eltörte a vállát. Az rendbe is jött, de sajnos egyre kevesebbet evett, egyre kevésbé tudta ellátni magát. Öcsém nagyon sokat segített neki, míg otthon volt, aztán mikor bekerült a kórházba és kiderült, hogy otthon már nem tudná magát ellátni, MásodikAnyum elintézte, hogy bekerüljön egy olyan helyre, ahol el tudják őt látni. Első nekifutásra nem sikerül oda átszállítani, mert iszonyatosan makacs és egyszerűen nem lehetett rávenni, megértetni vele, hogy neki ott jobb lesz, így hazament. Ott egy kicsit magára is talált, de pár nap múlva MásodikAnyum konkrétan a földön találta, így nagy nehezen sikerült végre bevitetni oda, ahova eredetileg is ment volna. Most ott van. Szegény piszkosul lefogyott, bár az előző helyen szinte egyáltalán nem is evett, de itt legalább egy kicsit igen. Úgy tűnik, a körülményekhez képest jól érzi magát, de sajnos nagyon nincs jól és szörnyű volt látni, hogy pár hét alatt mennyire le tud robbanni egy ember. Fura volt az 1 évesem után őt öltöztetni, nagyon rossz volt látni, hogy egy életerős ember mennyire tehetetlenné tud válni. No és előtörtek a 11 évvel ezelőtti emlékek is, mikor Apum volt hasonló állapotban. Szóval segítettem felöltözni neki, elpakolászni a dolgait oda, ahova ő szerette volna, hogy tegyem, végül segítettem lefeküdni. Aztán megszorította a kezem és megköszönte. Itt eltörött a mécses, hiába próbáltam magam tartani, egyszerűen nem ment. Csak néztünk egymás szemébe és egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán akkor láttam utoljára. Kérte, hogy ha módomban áll, látogassam meg. Így lesz és imádkozom érte, hogy minden úgy legyen, ahogy neki a legjobb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.