Bele lehet lépni kétszer ugyanabba a folyóba?
2011.12.22. 19:37
A rövid és pontos válasz: nem. Ezzel szemben, én mégis azt hittem, hogy nekem akár még ez is sikerül, hiszen eddigi életem során igencsak kevés olyan dolog volt/van, ami simán, elsőre és zökkenőmentesen sikerült.
Előre is bocsi a post hosszúságáért, de most aztán igencsak be fogom pótolni az eddigi elmaradásomat...
Miről is van szó? Mert én nyughatatlan vagyok, no meg ugye 1 évvel ezelőtt novemberre kaptunk időpontot, ismét belevágtunk a lombikba, immáron hivatalosan az ötödikbe, viszont mivel az egyik fagyasztott fizetős volt, maradt még egy alkalom. Király, biztonsági tartaléknak jó lesz - gondoltam naívan -. A kezdet kivételesen simán indult, szépen növögettek a tüszők, bár a szurikból a végére már igencsak kezdett elegem lenni, viszont ez a jó kis kezdet csak a punkcióig tartott. Az altatásnál a doki szarul szúrta belém a branült, ami már ott eléggé fájt, de legalább simán zajlott, 10 szép petikét szívtak le. Hurrá!
Másnap elmentünk vásárolgatni, de a kezem eléggé fájt, ami a legkevesebb lett volna, viszont pocsékul éreztem magam, leesett a vérnyomásom is, mikor megláttam, hogy egy csinos piros csík indult el felfelé a karom másik oldalán. Ebéd után sikerült nem elájulnom, úgy látszik, kezdek felnőni :). Hazafelé bementünk az ügyeletre, mert bár sejtettem, hogy nem vérmérgezés, azért igencsak aggasztott a dolog. A nemkedvenc ápolónő volt, aki konkrétan a kapuban beszélte meg velem, mit is csináljak. Kedves, de legalább ő is megerősített abban, amit amúgy is sejtettem. Még szombaton derült ki, hogy, a 10-ből 8 használható sejtecske maradt, de végül csak 5 lett megszúrva. Itt már kicsit kezdtem elkenődni, hiszen Benedeknél 26-ból 12 lett megszúrva, ami meg is maradt. Nem baj, beérem egy gyerekkel is. Az ET reggelén telefonáltam, kiderült 2 szép embrióm lett, ill. 1 még később, de azért beindult, ha összeszedi magát, megy a fagyiba. Nem baj, úgysem szerettem volna hadsereget, mert úgy tűnik, nekünk a mirelitt cucc nem jön be, mégis kicsit szomorú voltam. Mivel csak ketten maradtak, 3 naposan kaptam vissza őket, hétfőn. Addigra a kezem már kezdett jobban lenni és a lábzsibbadásom is múlóban volt, szóval alakultam.
A leszívásnál nem voltak velem a fiúk, ami később kiderült, hiba volt, mert - nekem eszembe sem jutott... - ugye nem szabadott volna altatás után vezetni, én viszont vígan hazamentem az autómmal. Persze azért sok idő eltelt az altatás után, ráadásul baromira nem voltam fáradt, úgyhogy nem éreztem gázosnak a helyzetet, az embriológus csajszik viszont aggódtak, úgyhogy küldtem nekik sms-t miután szépen lassan, egy jó erős kávéval hazadöcögtem.
Az ET-nél már a játszótéren "várakoztak", így nem voltam egyedül. Miután hazamentünk, pihi, azaz szinte egész nap fekvés, ők meg játszottak. Hétfő volt, a névnapom utáni első nap, szóval emlékezetes marad. Másnap már a Zuram ment dolgozni, mi pedig élveztük itthon egymás társaságát. Szerdán kis változás volt, végre(?) elkezdtük az ovit. Az első két nap viszonylag simán ment, főleg, hogy konkrétan 9-től 11-ig voltunk csak ott, ill. a második napon kb. 10 percre ki is mentem. Persze sírt, de miután meglátott, megnyugodott aztán mentünk is haza. Pénteken nem mehettünk, így hétfőn folytattuk a dolgot. Szerdáig nem is volt gond, aznap még a piacra is kimentem, ami kb. 1 óra távollétet jelentett, másnap viszont már 3/4 8-kor bevittem, mert ugye mentem az usziba. Mikor mondtam, hogy el fogok jönni, persze kérte, hogy maradjak, de megmagyaráztam, hogy nem tudok maradni, mert 1. dolgom van, mennem kell az usziba, 2. nem férek még én is el az asztalnál, mert csak az óvónéninek van még egy szék. Erre Kicsifiam közölte, hogy de hát arrébb még van hely :). Még az óvónéni is nevetett, erre nem lehetett mit mondani. Kicsit sírdogált, mikor eljöttem, de Katinéni beültette az ölébe és kb. 1 perc múlva már csönd is volt, így nyugodt lélekkel léptem le. Érdekes helyzet volt, mert kedden még azt mondta, hogy az a baj, hogy nem ismeri, még nem bízik meg benne, így nem nagyon tudja megnyugtatni, ehhez képest viszont jó volt látni, hogy mégiscsak a bizalmába fogadta őt. Úgy beszéltük meg, hogy fél 12-re megyek érte. Mákom volt, nem volt forgalom, így még kicsit előbb is odaértem. Háááát bevallom, nagyon kíváncsi voltam, mi fog fogadni. Kicsifiam szája tele volt cumival és ki volt sírva a szeme, viszont édesen játszott az asztalnál a többiekkel, Katinéni mellett ülve. Észre sem vette, hogy benéztem, a többiek ég neki. Édes volt, rögtön elmesélte, hogy sírt, hogy "Anyát akarom!". Katinéni azt mondta, hogy elég sokat sírt, hisztizett, rugdosott, de mondta neki, hogy vele ezt nem szabad és akkor megnyugodott. Ha nem hisztizett, akkor jófej volt, bohóckodott, játszott a gyerekekkel is.
Már este sem lehetett vele bírni, iszonyatosan hisztizett, de mindenért és nagyon hangosan, visítva. Apája aznap este bulizott a kollégáival, úgyhogy Benedekkel kb. egymás agyára mentünk. Bennem tomboltak a hormonok, benne meg a nemistudommicsoda, az elkeseredettség. Apája másnap, azaz pénteken hajnalban, pontosabban hajnali 5-kor jött haza, igencsak aznaposan, Benedek pedig 6 körül kelt, szóval jól kialudta magát. Nem is lett volna gond, ha minden simán megy, Benedek viszont közölte, hogy márpedig ő nem akar oviba menni, mert az rossz. Királyság. Ha emelhettem volna, tuti gyorsan felöltöztetem és átcipelem az oviba, hogy ott majd megnyugszik, így viszont eléggé patt helyzetben voltam. Apája próbálta megnyugtatni, a lelkére beszélni, én meg kezdtem ideges lenni, mert úgy beszéltük meg az óvónénivel, hogy 1/4 9-re odamegyünk, mert akkor még kevesen vannak. Nem sikerült se a rábeszélés, se a nyugisanátsétálok sem, mivel úgy öltöztettük fel B-t, h egyikünk fogta, másik küzdött. Végül Apája cipelte át az oviba. Az 5 perces úton nyugi volt, az oviban is előreszaladt, a vetkőztetés is viszonylag simán ment. Aztán még két szót akartam beszélni Katinénivel, úgyhogy szóltam Apájának, hogy búcsúzzon el tőle. Persze elkezdett sírni és mikor megfordultam láttam, hogy a Zuram fogja B-t és kiviszi az előtérbe. Nem voltam boldog, mivel ilyenkor alap, ha már vhova bementünk, amit annyira nem akart, nem szabad kivinni. Végül behozta és kiment. Egy db-ig fűztem Benedeket, hogy jó lesz neki bent és sietek érte vissza, de iszonyatosan sírt, úgyhogy az lett a vége, hogy Katinéni konkrétan kiszedte a kezemből és bevitte őt. Nem mondhatnám, hogy csudi jó érzés volt :(. Egy kicsit még hallgatóztam, de aztán eljöttem. Otthon gyorsan főztem, mostam, csináltam a dolgom, aztán fél 12-re már mentem is érte, bár előző nap még úgy volt, hogy ott is fog ebédelni, de hát a reggeli szösszenet után ezt inkább kihagytuk. Mikor érte mentem, cumival a szájában, elmoval a kezében - mert reggel csak úgy tudtuk átvinni, hogy a kellékei is kellettek - játszott a többiekkel az asztalnál, természetesen az óvónéni mellett ülve. Ki volt sírva a szeme, de éppen akkor nem úgy tűnt, mint aki rosszul érzi magát. Katinéni mondta, hogy ugyan sok hiszti volt, de most is bohóckodott, elvolt a többiekkel, viszont amit még nagyon nehezen viselt, az a játékok közti váltás volt, azaz mikor az egyik játékot befejezték, össze kellett pakolni és következett a másik. Ez totál érthető, hiszen itthon max. annyi volt, hogy ha másik játékkal szeretne játszani, pakoljon el, viszont időhöz azért nem volt kötve. 1ébként megint elmesélte, hogy sírt, de azért azt is megmutatta, hogy milyen bohóckodásra tanította az ovistársait.
Már este is nagyon nehezen lehetett vele bírni, és a 7vége sem volt jobb, mindenért hisztizett, semmi sem volt jó, már Apája is igencsak ideges lett, ami vhol megnyugtatott, - bár tény, hogy nem túl jó dolog - hogy nemcsak én tudok idegbeteg lenni. Vasárnap már kezdett gyanús lenni, hogy esetleg kötőhártyagyulladása van, mert kicsit be volt dagadva a szeme és minimálisan csipás is volt, úgyhogy hétfőn elmentünk a Dokinénihez. Mikor megláttam a tömeget, azzal a lendülettel vissza akartam fordulni, mert vhogy éreztem, hogy ez most nem nyerő helyzet. Felhívtam a Dokinénit, de nem úsztuk meg a várakozást, mert meg akarta nézni B-t. Királyság. Elég sokat vártunk, Benedek le is nyomott egy kb. 20 perces hisztit, mert nem engedtem, hogy leüljön egy nagy székre, mert iszonyat tömeg volt és nem akartam, hogy két helyet is elfoglaljunk, ráadásul addig csücsült egy gyerekszéken. Na ezen annyira kiakadt, hogy a földre vágta magát és belendült. Kezdtem én is felhúzni magam, ott meg már el is szakadt a cérna, mikor elkezdett köpködni. Nem szép dolog, de kicsit rálegyintettem a szájára és ment a sarokba. Na ott méginkább folytatta. Király. Aztán nagy nehezen, mikor már kezdett lenyugodni, sikerült vele beszélnem és megnyugtatnom. Utána már nyugi volt és mire bejutottunk a Dokinénihez, már vidáman köszönt. Mondjuk kérdeztem is Dokinénit, hogy tetszett nekik a műsor, ő meg kikerekedett szemekkel kérdezte, hogy az Benedek volt??? No igen. Az én angyal kisfiam megmutatta, milyen az ördögi oldala, de bent persze már megint egy kisangyal volt... És a sztori még csak itt kezdődik....
Doki után elmentünk a gyógyszertárba, ott nem is volt semmi gond, viszont hazafelé hamarabb szerettem volna befordulni az egyik utcába, mint ahogy Benedek akarta, aminek az lett a következménye, hogy előrement a futóbringájával. Hiába kiabáltam utána, nem volt hajlandó visszajönni, sőt! Elkezdett sírni, keményen hisztizni és egyáltalán nem akart visszafordulni. Baromira tehetetlennek éreztem magam, mivel futni nem mertem, emelni szintén nem, így maradt a kiabálás, de persze semmi értelme nem volt. Időnként el is bújtam, de semmi hatása. Aztán csak elindult visszafelé, úgyhogy félúton leszedtem a bringáról és kb. húztam magam után. Persze hisztizett ezerrel, én meg kiabáltam vele, már szörnyen kivoltam én is. Ja! a lényeg, amit elfelejtettem, hogy ugye aznap volt a hivatalos tesztelés napja, ami kétcsíkos is lett, ráadásul már pénteken. Szóval így már kicsit érthető a tehetetlenségem, a hormonjaim tombolása. Miközben Benedek levágta magát a földre, én felrántottam, aztán persze megint visszadobta magát. Közben jött egy fekete hosszú hajú huszonéves kiscsaj, aki rámkiabált, hogy ugyanmár hogy bánok azzal a gyerekkel. Én meglepve és iszonyatosan néztem rá és közöltem, hogy szerintem semmi köze nincs hozzá, amit valóban így is gondoltam. Aztán csak pofázott, hogy igenis van köze hozzá és hogy képzelem, hogy verem a gyereket. Na itt már végképp bekattantam, mert az, hogy rágalmazott, hogy azt merte állítani rólam, ütöm a gyerekem, totálisan felháborított, ráadásul a rendőrséget is ki akarta rám hívni. Mondtam is neki, hogy hívja, legalább látleletet vesznek és elbeszélgetnek a gyerekkel. Eközben Benedek már elég jól megnyugodott és kerek szemekkel kérdezte, hogy a néni miért akarja hívni a rendőrséget? Mondtam, hogy azért, mert azt hiszi, verem. A csaj továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, úgyhogy közöltem vele, ha jót akar, akkor nagyon gyorsan továbbmegy, mert nem állok jót magamért. Teljesen kiakasztott, nem sok hiányzott, hogy tényleg megüssem. Bevallom, észre sem vettem, mikor ment tovább, mert akkor már Benedekkel beszélgettünk. Közben jött egy másik nő is, aki ott volt a rendelőben is az unokájával. Már messziről mondta, hogy látta ám, hogy mit csinált már a rendelőben is és hogy ne tegyen ilyet, ne készítse ki az anyját, mert nem szép dolog. Az unokájától is kérdezte, hogy emlékszik-e rá, hogy ő is ezt csinálta, és hasonlóan járt el vele (elbújt), ill. mondta, hogy nem baj az, ha ráverünk a fenekükre, időnként megérdemlik. 1ébként totál normális, fiatalos nagymama volt, a verés fogalma nála a popsiracsapásban ki is merült, bár én még ennek sem vagyok híve, szóval igencsak szarul esett a rágalmazás. Miután lenyugodtak a kedélyek, csak abba az utcába fordultunk, ahova én szerettem volna. Itt jött a következő meglepi, mert az egyik házból kikiabált egy nő, hogy ő gyivis és bejelentés érkezett, hogy egy narancssárga kabátos nő veri a szintén narancssárga kabátos lányt v. fiút. Hmmmmm. Király. 1. Benedek rozsdabarna kabátban volt, 2. még abban sem tűnik lánynak... Odamentem az ablakhoz, beszéltünk pár szót, aztán lecsapódott a redőny. Kerek szemekkel néztem, nem tudtam, mitévő legyek, úgyhogy szépen, nyugiban, kézenfogva elindultunk Benedekkel. A nő papucsban utánunk jött, úgyhogy visszafordultunk. Elkezdtünk beszélgetni, persze addigra már totál kiborultam, bőgtem, mint a kisgyerek, Benedek meg törölgette a könnyeimet és mondta, hogy "Nyugodj meg Anya!". Kiderült, hogy természetesen a liba telefonált, aki azt vélte látni, hogy megütöm Bendeket, aki ezáltal a földre esik. Na ekkor esett le a dolog. A liba épp azt látta, amikor kiabálva ugyan, ami valóban ronda dolog, de továbbra is azt gondolom, hogy semmi köze hozzá, Benedeket felrántom a földről, aki művészi alakítással azzal a lendülettel vissza is vágta magát. Király! Kiderült, hogy ez a csaj egy óvónő. Hááát nem tudom! Ha Benedeknek olyan óvónénije lenne, aki annyira jó megfigyelő, hogy néz, de nem lát, mert még azt sem tudta megmondani, hogy a gyerek milyen nemű, holott jópár percet dumált, tuti azonnal kivenném a csoportból, hiszen az ilyen mennyire figyelhet huszon gyerekre, ha egyet is néz, de nem lát??? Anno mikor a parkban sétáltam, szembe jött velem két fiatal akik előtt egy fémdoboz pattogott. Feltételeztem, hogy ők dobták el, de mivel konkrétan nem láttam, hogy a kezükből került-e a földre a cucc, vagy csak belerúgtak, nem szóltam, mivel nem tudtam bizonyítani. Ez a liba miért nem gondolkozott először, utána pofázott??? A gyivis nővel viszont jól elbeszélgettünk, végre én is megnyugodtam, bár a pocaklakót iszonyatosan féltettem, tényleg totál kikeltem magamból :(. A nő természetesen Benedekkel is beszélgetett, persze rögtön lejött neki, hogy milyen okos, értelmes, a végén mondta is, hogy látogassuk majd meg, nagyon megszerette a Kispasit. Hát ennyit arról, hogy verem a gyerekem.
No és a másik téma. Szóval kétcsíkos lett a tesztem, ráadásul már három nappal a hivatalos tesztnap előtt. Valahogy éreztem, hogy így lesz, akárcsak Benedeknél, ugyanakkor a "verős" incidens miatt eléggé elkezdtem parázni. Aznap már nem volt gond Benedekkel, sőt másnaptól már újra a régi, nyugodt kispasi volt otthon, velem, merthogy a kötőhártyagyulladás miatt azon a héten már nem mehetett oviba. Aztán közeledett a csütörtök a következő héten, amikor uh-ra kellett mennem. Addig nagyjából nyugisan teltek a napok, leszámítva azt, hogy a tesztelés utáni szerdától kezdtem baromira beteg lenni, de annyira mint még soha. Az orrom totál be volt dugulva, fújtam ezerrel, már a porszívóra is rácsatlakoztam, mégis alig segített. Még soha nem volt ilyenben részem, az orromból tömény zöld cucc jött, ha jött, ráadásul iszonyatosan elkezdett fájni a torkom, ami már a tüdőmig húzódott. No és persze tüsszögtem, köhögtem ezerrel, poénkodtam is sztem ki fogom köhögni a bubikat. Nem volt jó poén :(. Következő hétfőig bírtam, akkor elmentem a háziorvoshoz, aki kb. csak széttárta a karjait, merthogy homeos cuccokon kívül mást nem tudott adni, azt viszont addig is szedtem. A köhögés, torokfájás már nem volt annyira gázos, bár inkább csak az utóbbi, viszont az orrom továbbra is be volt dugulva, ráadásul kijött rajtam is a kötőhártyagyulladás és az arcüregem is kezdett kikészülni. Keddig, azaz másnapig bírtam, délután felhívtam a nődokimat, hogy mi a fenét csináljak, mert már kivagyok. Mondta, hogy nasivint használhatok, úgyhogy este vettem is egyet és mint a narkósok, már nyomtam is ott, a gyogyitárban :). Tény, hogy pár nap alatt már kezdett is alakulni a dolog.
Végül eljött a csütörtök, mindhárman mentünk. Izgultam, de úgy voltam vele, lesz ami lesz, már egyszerűen nem tudom befolyásolni a dolgokat. Felfeküdtem, jól körübeálltak. Petezsák megvan, de üres. Talán csak még. Rögtön elkezdtek számolgatni és arra jutottak, hogy tulképpen még csak 5 hetes vagyok, így még bármi lehet. Én nem voltam boldog, mert arra ugyan számítottam, hogy szívhang még nem lesz, arra viszont nem, hogy még szikhólyag sem. Kimentem, káromkodtam egyet az embriológus csajsziknak, Dokim meg utánam hozta az uh képet, merthogy még azzal sem foglalkoztam. Akkor már sejtettem, hogy nem kerek a dolog, bár még reménykedtem. Megbeszéltük, hogy jövőhéten újra kukucs. Na az elkövetkező egy hétben igencsak hullámzott a kedélyem, hol boldogan reménykedtem, mivel a tüneteim továbbra is megvoltak, hol idegeskedtem, paráztam, kiabáltam. Szóval semmi sem volt jó. Csütörtökön egyedül mentem, mert a fiúk sem voltak túl jól, no meg utána be akartam menni az usziba. Na ez elmaradt. Odafelé konkrétan az ájulás környékezett, de mire beértem, minden elmúlt. Szerencsére csak ketten voltak bent, Dokibácsim és Tanár úr asszisztense. Kérdezték, hogy vagyok, mondtam, hogy talán jobban, de fosok. Az asszisztens kérdezte, hogy miért, Doki viszont válaszolt, hogy mert a múlthét nem úgy indult, ahogy szerettük volna. Ekkor már tudtam, hogy itt nincs tovább. Felfeküdtem, megqqcsoltuk a pocakom és sajnos azt láttuk, amire számítottam, bár bíztam benne, hogy nem így lesz. A petezsák ugyan nőtt, 8-ról 11 mm-re, viszont továbbra is üres volt, ámde "nyertem" egy haematómát is. Hurrá. Inkább mást szerettem volna. Mondtam, hogy a tüneteim továbbra is megvannak, sőt az aznap reggeli tesztem is full kétcsíkos. Az asszisztens javaslatára vettek vért, nemcsak hcg-t nézettek meg, hanem teljes vérképet is, hogy ha műtétre kerül a dolog, ne a kórházban kelljen ezzel szórakozni. Megbeszéltük, hogy délután telefonálok. Kértem sorszámot a következő lombikra, de sajnos megint novemberre kaptam. Elegem van már ebből a hónapból, no meg az még nagyon messze van, úgyhogy ha az élet úgy akarja, a Doki javaslatára áprilisban belevágunk egy fizetősbe. Ezután még kicsit beszélgettünk, aztán elindultam.
Ugye eredetileg be szerettem volna menni az usziba, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nem fog menni, iszonyatosan rámtört a sírás, eléggé kiborultam. Ahogy hazaértem, Takinéni első kérdése az volt, hogy van a kismama? Szegény azt sem tudta, hova nézzen, mikor mondtam, hogy nincs baba. Ezután jött ki Benedek, akit felemeltem és magamhoz szorítottam. Kérdezte is, hogy miért emelem fel? Nem értette a helyzetet, hiszen eddig nem tettem, de szerencsére nem is követelte. Zokogva, magamhoz szorítva vittem be a nappaliba, ahol elmagyaráztam, hogy azért vagyok szomorú, mert kidurrant a bubi. Ő nyugtatgatott, hogy ne sírjak, azaz pontosan: "Nyugodj meg Anya, ne sírj, biztos ott van még!" Azt hittem, elolvadok! Azért annyira nem készültem ki, mint anno, 2006-ban, még Benedek előtt, hiszen már itt van Ő, szóval egy szavam sem lehet, de hát mohó vagyok. 1ébként mondtam Tanár úrnak, hogy ez most megint erőt adott, mert tudom, hogy megint sikerülthet és így is lesz. Fél 1 körül kellett volna telefonálnom, de bevallom, totál kiment a fejemből, de 3/4-kor Doki már hívott is. Mondta, hogy a hcg-m baromi magas, úgyhogy hétfőn mindenképp menjek vissza, ráadásul a szimultán terhesség is felmerült. Királyság. Másnapig ez járt a fejemben, utánanéztem, mit is jelent és jól be is paráztam, mert baromira nem hiányzott egy méhenkívüli is. Írtam Dokinak, aki megnyugtatott. Bevallom, egész hétvégén ezen gondolkoztam és arra jutottam, hogy méhen kívül tuti nincs. Valahogy éreztem, hogy így van.
Hétfő reggel visszamentünk, de nem rohantunk, mivel úgyis mindig tömeg van ilyenkor. Legnagyobb meglepetésemre tök üres volt a váró, Doki már épp hívott is, hol vagyok. Míg én bent voltam, a fiúk a parkolóban "vezettek". Dokibácsi Tanár úrral együtt meguhuzott. Tanár úr aranyos volt, ő bizony látni vélte a szikhólyagot, de aztán Doki és én is mondtam neki, hogy a 7. hét végén már gyereket kéne látnia, de mondta, hogy azért ő próbálkozott. Tényleg jólesett. Szóval sehol semmi, a petezsák mostmár csak minimálisan nőtt. Megint vettek vért, fél 1-kor kellett volna telefonálnom. Úgy beszéltük meg, hogy rábízzuk a természetre, aztán majd 28-án bemegyek Dokihoz, hogy megnézzen. Bevallom, addig nem annyira örültem, hogy át kell majd élnem a vetélést, jobban szerettem volna a műtétet, amiben sajnos már volt részem, de Tanár úr azt mondta, hogy mivel csak a petezsák van, baba nincs, nem lesz olyan gázos, de számítsak rá, hogy eléggé fogok vérezni. Nagyon jó, de így legalább a Zuram másnap tud menni dolgozni. Gondoltam naivan... UH után bevittük Férjecskémet a dolgozójába, mi pedig elmentünk a Lurdyba a játszóházba, hogy legalább Benedeknek legyen jó. Még ott voltunk, mikor Doki megelőzött, mert ő hívott, hogy a hcg-m bizony nőtt, úgyhogy másnap éhgyomorra irány a kórház, ill. ha meg tudom oldani, a Zuram menjen be legyen szíves beutalóért, de mondtam, hogy nálam az autó, mondta, semmi gond. Úgy egyeztünk meg, hogy akkor délután 3 és 6 között telefonálok az asszisztensének a beutaló miatt. Így is tettem. Éjszaka alig aludtam, ráadásul 11-kor Benedek megint annyira köhögött, hogy hányt, úgyhogy ágyat húztunk. Éjfélig ihattam, amit jól ki is használtam, de persze hajnalban mehettem is pisilni.
Hétfőn jó korán keltünk, én ugye amúgy sem reggelizhettem, a Zuram pedig szolidaritást vállalt velem, így normális időben el tudtunk indulni. Egyedül Benedek reklamált, hogy nem reggelizett és korogni fog a pocakja, de megnyugtattam, hogy viszünk hamit, tud majd enni útközben. Persze a szokásos tejadagját már benyomta addigra, szóval azért nem volt túl éhes :). Már 3/4 8-ra beértünk. Még gondolkoztam is, hogy küldjek-e sms-t Dokinak, de a Zuram mondta, hogy ne zargassam, mivel úgy beszéltük meg, 8-kor ott randizunk. 8 után pár perccel azért üzentem, amire rögtön választ is kaptam, hogy elintézte a dolgokat, jelentkezzek be. Na tessék, a megérzés. Bejelentkeztem, bár jó sokat kellett várni még így is, mert egyszer ablakon kívül, utána meg belül kellett papírkázni. Végül csak feljutottunk. Először meglepődtem, azt hittem, megint a patológiára kell mennem, de a nőgyógyászatra kellett. Jó sokan voltak, összesen két nővér dolgozott, az egyik rohangált és vette fel az adatokat is, nem irigyeltem. Kérdezte, hol a vércsoportom, én meg néztem rá kerek szemekkel, mert ugye Sipi csak a beutalót mondta. Persze rögtön üzentem, hogy kő nekik, ő meg hívott, hogy átkéri. Nem tudom, hogy rajzoltatta, mert igencsak régen nézték, de tojtam rá, mivel a nővér azt mondta, hogy nem fognak megműteni, ha nincs meg. Már csak ez hiányzott, mondjuk nem értem, miért kell nekik 3 hónapon belüli, hiszen 2006-ban ott műtöttek kétszer is, 2008-ban pedig ott szültem. Tudom, van olyan, hogy változik, de itt inkább a szigorú előírások miatt volt a dolog. Mind1, megoldódott. Én azt totál elfelejtettem, hogy épp ott, a Nőgyógyászaton vannak a fizetős baba-mama szobák is. Érdekes, nem igazán zavart a babasírás. Miután elfoglaltam az ágyam, visszamentem a fiúkhoz, hogy kikísérjem őket. Benedek kicsit sírdogált, azt akarta, hogy menjek velük, de meglepő módon, nem hisztizett. Azt hiszem, nagyon jól tudta, hogy fontos a dolog, nem bulizni maradok ott. A szívem szakadt meg, amikor mentek le a lépcsőn, a könnyeim is potyogtak. Később mondta a Zuram, hogy kifelé eléggé lekonyult a szája, de nem sírt. Édes kis manóm!
Mákom volt, tök jó szobatársakat kaptam. Egyetlen nő volt csak idősebb nálunk, ő sima eü kaparásra jött, a másik három lány viszont hasonló cipőben járt, mint én. Mellettem a lány szintén a 8. hétben volt, immáron a 4. vetélésével, üres petezsákkal, neki volt már egy 5 éves fia. Szemben, a másik két lány a 9. hétben volt, az egyiknél nem volt szívhang, neki első terhessége volt, a másiknak viszont valszeg előző nap halt el a babája, de legalább már volt egy 7 éves fia. Ők is lombikoztak, de ez a baba spontán jött. Mondta, hogy valszeg ezzel be is fejezi a próbálkozást, bár sztem még nem így lesz. Majd meglátjuk. Éjszaka csak mi hárman maradtunk, jó sokat dumáltunk és nemcsak én :). Másnap elérhetőségeket is cseréltünk, kíváncsi vagyok, mi lesz velük.
Nem sokkal azután, hogy elfoglaltam az ágyam, Doki be is jött, mondta, hogy átküldték a papírkámat, aztán átmentünk a kezelőbe, kitöltöttünk egy halom papírt, közben meg jókat röhögtünk. Mondtam, hogy ott a karszalag, még nem vettem fel. Kérte a bal kezemet. Azt is adtam, erre rámszól, hogy a balt!!! Mondtam, hogy ez az, ne szórakozzon velem! Erre ő, hogy csak tesztelt :). Szóval jól elvoltunk. 1ébként a nővér, miután jópofiztam vele, mikor az ágyhoz kísért, bocsánatot kért a szigorúságáért, de megnyugtattam, hogy tudom, ez a feladata, aztán mikor pont bejött a papírkák irogatása közben és látta, hogy Dokival jól elvagyunk, még kedvesebb lett. A töltögtetés után még beszélgettünk kicsit, kérdeztem, hogy tényleg hatással lehetett-e az egészre, hogy beteg voltam, merthogy Tanár úr is ezt mondta. Sajnos Doki is rábólintott. Mondtam, hogy nagyon pipa vagyok, mert eredetileg nem akartam Benedeket beszoktatni az oviba, mert épp attól féltem, ami be is következett, azaz hogy beteg lettem, de sajnos a külső "hatásokra" és nem az ösztöneimre hallgattam. Erre Doki csak annyit mondott, hogy pedig mindig jók voltak az ösztöneim. Erre mit lehet mondani? Semmit, de erről majd később.
Ezután még egyszer bejött Doki szólni, hogy lehet, hogy ki kell majd üríteni a gyomromat, mert valszeg sokára fogok csak sorra kerülni, mert sokan vannak előttem, és mondta, hogy ha jön egy zöld ruhás pici emberke, vele most nyugodtan elmehetek :). 10 után kezdtem gyengülni és kicsit szédülni is, de aztán sokat beszélgettünk, vizes zsepit szopogattam, így kezdtem elviselni a helyzetet, no meg nem tudtam magammal foglalkozni. A pocakom korgott ezerrel, így negyed 11-kor írtam is Dokinak, hogy egyek, v. még ájuldozzak kicsit, de végül nem válaszolt. Még sokat dumáltunk, aztán jött is a zöld emberke, meg is lepődtem, mert 11.12-kor léptünk ki a szoba ajtaján és a szomszédom elmondása szerint 11.28-kor már ki is vittek, szóval nem tartott sokáig az egész. A műtőben is jól elvoltunk, főleg, miután elkezdték keresgetni a vénámat. A karhajlatomban kétszer szúrtak, de nem sikerült, utána jött a kézfejem. Az egyik vénám szét is durrant, utána még egyszer próbálkozott a nővér v. kicsoda, de az altatóorvos is már kezdett türelmetlen lenni, úgyhogy odament. Doki már mondta, hogy mond egy mesét, aztán majd elalszom jól. Kértem, hogy de ne Micimackót, mert azt mostanság sokat olvasunk :). Az altatóorvos első kérdése az volt, hogy ki tette a bal kezemre a karszalagot, mire én hangosan megkérdeztem, hogy "Doki! ki tette a bal kezemre?" Persze rögtön reagált és mondta, hogy hát ő, de nem oda kell, hogy altatásnál be tudjanak azonosítani? Nem oda kellett, úgyhogy le is vágták. Kérdeztem is, hogy akkor most hogy a fenébe fognak megismerni? Mondta Doki, hogy neki talán majd sikerül valahogy :). Végül az altatóorvosnak már sikerült megszúrnia, de előtte még jól megütögette a kezemet. Mondtam is, hogy még mi jön? Ugyan nem volt kellemes, de legalább már bent volt. Az asszisztensét biztos jól lelomboztam, de örülök, hogy a doki nem húzta már sokáig. Persze, soha nem volt jó vénám, főleg, ha még nem is ihatok, ráadásul mondta Doki, hogy a kézfejemen lévő erek sem igazán segítik elő a helyzetet, de ez ne az én problémám legyen. Megoldódott, ez a lényeg.
Műtét után szundiztam egy jót, aztán Doki bejött, elmondta, hogy minden rendben ment. Kérdeztem, hogy mi van a hematómával, mondta, hogy minden kijött. Írt volna receptet, de előző nap már kaptam ergamot, viszont kértem antibiotukumot, mert már előző nap újra elkezdtem köhögni és már rohadtul unom. Úgy éreztem, eléggé véreztem, nem voltam túl boldog, féltem, mi lesz később. Aztán ettem végre, majd miután elég erős voltam, kimentem zuhizni. Utána szerencsére már nem igazán véreztem, sőt! Az ergamot este még nem mertem bevenni, csak másnap reggel, 1ébként totál jól éreztem magam, a hasam egyáltalán nem fájt. A hcg-m már a műtét után tuti azonnal csökkent is, mert messze nem voltak olyan érzékenyek a melleim, mint előtte. A műtét előtt 1ébként nem volt egy utolsó uh, amit kicsit hiányoltam, ráadásul Doki az utolsó látogatásánál kicsit gondterhelt volt, így persze kattogott az agyam, mint mindig, bár természetesen feleslegesen, hiszen előző nap Tanár úrral iszonyatosan átnéztek belül, úgyhogy tuti észrevették volna, ha van még valaki bent. Csak egyszerűen annyira nehéz elfogadni a helyzetet. Kérdeztem, hogy lehet-e mola terhesség, de ő is csak megerősített abban, amit én is gondoltam, hogy ahhoz nincsenek tüneteim, a hcg annyira nem brutál magas, "csak" emelkedett. Természetesen ennek is utánanéztem, és arra jutottam, hogy valszeg a petezsák növekedése miatt lehetett ez. Persze, volt már olyan a történelemben, akinél 7 hetesen még igazán nem láttak semmit, rá egy hétre már szívhang is volt, de ott szabálytalan volt a petezsák, és az osztódott, az egyikben valóban nem volt semmi, a másikban viszont ott figyelt a baba, szívhanggal. Nálam nem volt másik petezsák, ahhoz igencsak alaposan megnéztek, hogy ne lássák. No meg azt se felejtsük el, hogy egy normális teherbeesésnél más a helyzet, mint egy lombiknál, ahol azért sokkal pontosabban belőhető a megtapadás ideje, magáról a fogamzásról ne is beszéljünk.
Az ovival-betegséggel kapcsolatos paráimra az agykontrollosok simán mondhatják, hogy az "jön be", amit bevonzunk, a "Titok" rajongóiról nem is beszélve, én viszont úgy vagyok vele, hogy mindennek megvan az oka. Az oviba szoktatás az elején tök jó volt, mert esélyt sem adott arra épp az ET után, hogy Benedekkel veszekedjünk, totál jó nyugiba voltam és ő is élvezte az egészet, bár ugye csak 2 órákat voltunk ott. A bibi az első hosszabb nap után kezdődött. Most verhetném a fejem a falba, hogy mi lett volna, ha, de most őszintén? Van értelme? Tényleg mindennek megvan az oka, valszeg nemcsak a betegségem befolyásolta, más is lehetett és bevallom, még mindig úgy vagyok vele, ha vmi nincs rendben, inkább a 12. hétig rendeződjön, mint később, amikor már igazán érezném a babát, sokkal jobban kötődnék hozzá. 1ébként most több szempont miatt is kicsit jobban viseltem/viselem most a dolgokat, mint 2006-ban. Az első és a legfontosabb, hogy itt van már Benedek. A másik, hogy most nem volt benne baba, csak a zsák, így kicsit könnyebb, de természetesen ott motoszkál a fejemben, hogy máshogy is alakulhatott volna, ráadásul most igencsak keresztülhúzta a helyzet a dolgaimat, a jövőmet, mivel januártól vissza kell mennem dolgozni, így Benedeknek meg az oviba, ráadásul a hétköznapi uszi is el fog maradni. Ez van. Ami nem öl meg, az erősít, de könyörgöm! én már annyira rohadtul erős vagyok!
Másnap, viszonylag korán, már fél 10-kor megkaptuk a zárójelentést. Mivel Doki kért most szövettant is, két hét múlva kell telefonálnom, hogy megvan-e. A fiúk fél 11 körül értek oda értem. Nem jöttek be, kimentem. Beültem Benedek mellé, akihez odahajoltam. Ő megfogta az arcomat, megsimogatta és közölte, hogy nagyon hiányoztam neki. Azt hittem elolvadok. Ezután végig fogta a kezem, folyamatosan simogatta, annyira aranyos volt. Hazafelé bementünk a házidokihoz, mert a Zuram is meg akarta nézetni magát és úgy voltam vele, hogy végre én is kapok gyogyikat, ti. már újra eléggé köhögni kezdtem. Benedekkel már előző nap voltak Dokinéninél, kapott köhögésre gyogyit, amit addig tök jól be is vett, persze azóta viszont kőkemény hiszti van. Mire a dokihoz értünk, már eléggé szédültem, mondjuk az idő is tuti hozzájárult, úgyhogy amint hazamentünk, le is feküdtem. Nem véreztem, de nem éreztem túl jól magam, ráadásul a pocakom is elkezdett görcsölni, nem is kicsit.
Ma már jobban vagyok, bár fáradtan. Délelőtt átmentem az oviba, hogy beszéljek a januári kezdésről. Mákom volt, mert ugyan szinte totál üres volt az ovi, Edinanéni később jött, de nem kellett sokat várnom rá. Vhogy éreztem, hogy 9 helyett inkább fél 11 magasságában kell átmenni. Ismét a megérzés... Megbeszéltük, hogy az első héten ismét beszoktatunk, aztán jön a mélyvíz, hiszen a másodikon már ott kell aludnia. A melóhelyemre írtam, mert bár döntés még nincs, viszont az utolsó infóm az, hogy valszeg az exfőnököm lesz az új főnököm is, úgyhogy tőle kértem, az idénről átcsúszott 5 nap szabimat kivehessem január 2-től 6-ig. Nem így terveztem, de ez van :(.
No hát ennyi az elmúlt időszak története, lesz mit olvasni. Előre is bocsi a hibákért, megírni sem volt kis meló, átolvasni most nem volt energiám.
Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt kívánok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Jézuska és Télapó 2011.12.23. 17:22:23
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csigamami 2011.12.25. 10:52:32
Az ovónöt????? en feljelentettem volna.... Tipikus esete a gyereket csak tankönyvböl ismeri libänak.... hät UR ISTEN!!!! Boldogabb Karäcsonyt!
Lusthie 2011.12.25. 18:34:37
Spontán? jaaaa megtudtam, hogy 0% az esélyünk....
köszi! jövőre talán jobb lesz!
óvónő? rágalmazásért feljelentettem volna, tuti pislog nagyokat, ráadásul épp a gyivis nő lett volna a tanú...
bogi_es_kira · http://www.piciangyalkam.blogspot.com 2011.12.26. 18:08:19
sajnálom az elmúlt idők megpróbáltatásait, remélem már rendeződnek a dolgok!
Lusthie 2011.12.27. 22:40:46
Miért 0%? Mert mindkettőnknél olyan problémák vannak, ami kizárja a spontán babát