Már írtam, hogy van egy nagyon édes kis dögünk, egy majdnem hófehér francia bulldog. Baromira imádom, már több mint 7 éve van velünk. Szegényke eléggé beteges, évek óta allergiás. Anno volt, hogy szinte az életéért küzdöttünk, annyira rossz állapotban volt. Mióta orvost váltottunk és nem kapja a halom adag prednisolon tablettát és szurit, a korábbihoz képest már tök jól van. Az új doki homeopátiás állatorvos, aki tényleg mindent megtesz azért, hogy helyreálljon, ráadásul mióta tudja, hogy babát várunk, még jobban igyexik.

Szóval nagyon imádom a kutyit, néha mégis a plafonon tudok tőle lenni. Egyszerűen, ha éppen érzékenyebb vagyok, iszonyat nehezen tudom elviselni, hogy szegényke sokat vakaródzik. Bár ezzel még nem is lenne gond, de ha elmegyek otthonról, mindig azon izgulok, vajon most mi vár rám. Az sajnos már rendszerré vált, hogy tutira kutyaszőrt, bőrdarabkákat kell söpörnöm, de ezt talán meg is tudnám szokni. Na jó! Nem tudom igazán megszokni, hiszen emiatt állandóan "kosz" lenne nálunk, ha nem söprögetnék állandóan. Nah azt meg már végképp nehezen viselem, ha éppen olyan "hangulatban" van, hogy vmibe beledörzsöli magát. Sajnos nem válogat, legyen az bármi: szék lába, konyhaszekrény alja, falon a padlólap, teraszajtó alja stb. És persze ezután rendszerint sikálhatok, ami nem egy leányálom. A szőnyegeket már megszüntettük, csak a nappaliban van, az is elkerítve.

Tudom, hogy csúnya dolog, de volt időszak, mikor annyira kivoltam, hogy jobbnak láttam, ha elaltatjuk, bár ezt a Zuram akkor is nagyon ellenezte. Bevallom, néha most is megfordul a fejemben, de aztán a kishülye rámnéz, én meg elolvadok. Többen mondták már, hogy altassuk el, hiszen szenved, de ez azért így nem igaz. Igen, volt időszak, mikor tényleg igazán szenvedett, nagyon fájt mindene, a veséje, az izületei, mert a szteroid totálisan tönkretette, de az utóbbi időben egyre jobb a kedélye, mostmár sétálni is van kedve, ami azért is nagy szám, mert volt, hogy egyszerűen komoly harcok árán lehetett csak őt levinni pisi-kakira.

Tényleg imádom ezt a kis dögöt, még ha annyi gondot is okoz. A betegsége igazán két éve súlyosbodott, ráadásul anno nagyon pipa voltam, mert éreztem, hogy baj lesz. Nem akartam Erdélybe menni, mert egyszerűen tudtam, hogy gáz van. Már akkor szegénykének elég rossz volt a hangulata, fájt a lába és mikor otthagytuk a Sógiméknál, nagyon szomorú volt. Sógimék egy déli fekvésű, 4. emeletű lakásban laktak akkor - ill. kb. 1 hónapja újra -, légkondi nélkül. Mikor otthagytuk a kutyit, még nem volt nagyon meleg, viszont mikor megérkeztünk, totálisan kiakadtam. A lakás konkrétan olyan volt, mint egy szauna, jó kis fullasztó hőség volt, én is alig bírtam megmaradni. Szegény kutyi totálisan besokkolt, az utolsó időszakban nemhogy a gyógyszerét nem tudták neki beadni, de már pisi-kakira sem bírták levinni. Sírva fakadtam, mikor megláttam. A Zuramat jó egy hónapig szinte egyáltalán nem engedte a közelébe, nagyon haragudott rá. Én el tudtam érni, hogy időnként hozzámbújt, de sétálni egyáltalán nem lehetett vinni, örültünk, ha a ház előtt végezte el a dolgát és nem a lakásban. Szerencsére ennek az időszaknak már vége. Az állandó "bicajozását" és időnkénti vakaródzását leszámítva nagyon kis boldogságosnak tűnik. Bízom benne, hogy a dokibácsinak sikerül tünetmentessé tennie.

Tegnap 1ébként a kisdög egyszercsak megállt a szőnyeg szélén, rámnézett és elkezdett nyüszögni. Leguggoltam hozzá, ő meg rögtön hozzám bújt, be akart mászni az ölembe. Természetesen nem engedtem, viszont kimentünk a terasztra, és ott pihiztünk. 1ütt. Ő a helyén, én meg a hintaágyban. Hihetetlen aranyos volt :-).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.