Múlt szombaton, munkanap lévén, Anyai pályafutásom során - má' megin' egy ELSŐ - először mentem hosszabb útra Benedekkel. Háááát izgi volt, mivel egy dolog, hogy hosszú út kettesben, de hogy még egy olyan helyre is kellett mennem, ahol azelőtt csak egyszer voltam, ráadásul akkor nem is én vezettem?! Kihívás volt, mert még gps-em sincs. Na jó! Az iPhone-ban szerencsére van google maps, úgyhogy az azért segített, mert természetesen eltévedtem, de a dög nem dumál, így vezetés közben még azt is néznem kellett. Odafelé már sikerült kicsit felhúznom magam, mert időre mentünk, időben is indultunk, de az a dög M0 szokásához híven beállt. Királyság! Aztán mákom volt, mert ennek ellenére + még hogy el is tévedtem, sikerült csontra 11-re odaérnem. Így sajnos a masszázsról lemaradt a KisPasim, de legalább az usziról nem. Ja igen! Még nem írtam, hogy babaúszáson voltunk, most először édes kettesben. Kicsit tartottam az egyedüli öltöztetéstől, vetkőztetéstől, de jól sikerült.

No és a hab a tortán, hogy bár végzett babaúszás-oktató vagyok, a saját KicsiFiammal még soha nem csináltam végig egy teljes órát. Ugye anno, mikor tanultam írtam, hogy az 1-es csoportban 4 feladat van. Arclocsolás, fogásos merítés, háton lebegés, elengedéses merülés. Na ezek közül csak a háton lebegést, és a legelső alkalommal az elengedésest csináltam én Benedekkel, 1ébként Apája "oktatta". Azaz KisPasi őt :). Szóval izgultam rendesen, de a Fiacskám nagyon ügyi volt, a feladatok végén max. méltatlankodott, de gyorsan meg is nyugodott. Jó volt, nagyon élveztem az órát. Míg megtörölgettem, felöltöztettem Benedeket, ezerrel dumált, sikongatott, rá sem ismertem. Baromi jó kedve volt, ilyennek még sosem láttam. No nem ennyire vidámnak, hanem ilyen dumásnak. Édes volt nagyon.

Aztán az uszi után elmentünk Apáért a munkahelyére, ahol Benedek szintén nagyon kis aranyos volt. Én sajnos lemaradtam arról, mikor meglepődött, hogy kb. 8-an körbeállják és őt nézik, de mikor meglátta Apáját, félszegen rámosolygott. Csúcs pasi.

Szegénykét még elrángattuk ebédelni és vásárolni is, így kb. fél órt aludt csak, aminek az lett az eredménye, hogy otthon annyira kidőlt, hogy hajnali 2-kor evett. Ilyen pedig már elég régóta nem volt, mert manapság 6 körül ébred. A vasárnap is elég fárasztó volt, ráadásul az elkövetkező időszakban, ha a vasárnapok nem is, de a szombatok hasolóan sűrűek lesznek. Na majd megpróbálom úgy alakítani, hogy azért aludni is tudjon.

Na ezen is átestem. Uszira fel!

Nemcsak gyerekként, de felnőttként is rossz érzés az, mikor tartozol valahova, egy közösségbe, egy társaságba, aztán ez a kapcsolat egyszercsak megszűnik, mert már nem fogadnak szívesen.

Az szintén pocsék, hogy tudod, egy szimpla félreértésen múlt az egész.

A legrosszabb viszont az, mikor olyan ember támad le a legjobban, akinek annak idején, mikor épp ő volt hasonló helyzetben, mint te, sokat segítettél, hogy ama bizonyos társaság visszafogadja. És persze ez sikerült is. Te pedig bebuktad, ráadásul épp azt fordítja ellened, amivel segíteni próbáltál.

Rossz, mikor még a vita után bocsánatot kérsz, de senki sem foglalkozik veled, te vagy a mumus.

Rossz, mikor próbálsz újra kezdeményezni, de téged már nem keresnek.

Rossz, mikor ráeszmélsz, hogy végleg kiközösítettek, már egyáltalán nem érdekled őket.

Aztán rájössz, hogy talán jobb is így, talán igazán sosem tartoztál közéjük.

Túl fogsz rajta lépni, mert vannak barátaid, akik akkor is szeretnek, elfogadnak, ha nincs jó napod és nem kell mindig azon görcsölnöd, nehogy véletlenül egy hanglejtéssel, egy szóval megbántsd a másikat, mert elfogadnak olyannak, amilyen vagy.

Elviselik, ha nincs kedved jópofizni, ha épp nincs kedved velük beszélgetni, de tudják, ha baj van, bármikor kereshetnek, és ha tudsz, segítesz, és te akkor sem fogod őket lerázni, ha épp neked sincs jó napod.

Nem haragszanak rád, ha nem tudsz elmenni 1-1 találkozóra, mert más dolgod van, vagy egyszerűen nincs kedved hozzá.

Lehet, hogy nem keresitek egymást naponta. Sőt még hetente sem, de ha újra beszéltek, ott tudjátok folytatni, ahol abbahagytátok, és te sem haragszol emiatt rájuk.

Az ilyen emberek azok, akik miatt nem érzed magad szürke kisegérnek, tudod, hogy fontos vagy nekik. Természetesen a családodon kívül. És ez nagyon jó.

Az akkor beteg Benedek és Máté

Nem, nem a kiskutya kergette a kiscicát egy repedt fazékba, szimplán csak ez az a három jelző, amivel az elmúlt pár napban a Kiffiamat jellemezni tudnám.

Kiskutya, mert úgy köhögött, akárcsak a kiskutya ugat.

Kiscica, mert úgy sírt, ahogy a kiscica nyávog, mivel szegénykének alig volt hangja.

Repedtfazék, mikor már kezdett visszajönni a hangocskája.

Szóval átestünk az első betegségen. Már aznap reggel is kicsit gyanús volt Benedek, mert furán sírt. Aztán ezt a babauszin is tapasztaltam, ahol meg is nézte az ottani doktornéni, de igazán nem talált semmit, a tüdeje tiszta volt. Uszi után megetettük, aztán irány Pécs. Na mikor megérkeztünk, nem volt olyan kis vidám, mint szokott lenni. Letettem uncsitesó mellé, akihez képest totál hófehérkének tűnt, bár tény, hogy Máté még kicsit sárga volt. Megetettem, aztán elmentünk sétálni. Itt már kicsit köhögött, már amennyire tudott. A kocsiban, míg a Nagyszülők sétáltatták, aludt, mi pedig vásárolgattunk. Kb. 1 órát voltunk külön, most először úgy, hogy nem Apára hagytam. Háááát hiányzott is rendesen. Közben kiváltottam a gyogyikat, amit az uszis dokinéni mondott. Aztán hazamentünk, ahol megmértem a lázát, mert baromi meleg volt a fejecskéje. Itt ki is akadtam rendesen, mert popsiban 39.4 volt. Hurrá. Apa vissza Árkádba a gyogyitárba. Közben Benedek kezdett nagyon pocsékul lenni, úgy köhögött, ahogy a kiskutya ugat. Na itt mondtam a Nagyszülőknek, hogy irány az ügyelet, a Zuramat is visszahivattam. Sikerült is velük beszélniük, úgyhogy útra keltünk, szerencsére a Kórház elég közel van. Az ügyeleten a doktorbácsi beadatott egy lázcsillapítót, ill. a köhögésre egy szteroid kúpot. Szegény KicsiFiú nagyon kivolt, baromira megijedt a köhögéstől, ami igazán még nem is ment neki :(. A dokibácsi semmi konkrétumot nem mondott, csak hogy ha éjszaka megint ugatva köhög, adjunk neki kúpot, ha rosszabbodik, menjünk vissza vele. Kérdeztem, hogy megetethetem-e, ő pedig azt mondta, ha meg tudjuk nyugtatni, mindenképp, ti. iszonyatosan sírt, baromira meg volt ijedve, mivel ugye a köhögés még ismeretlen volt számára, plusz még fuldoklott is. Királyság!
Aztán be kellett látnom, hogy iszonyatosan nagy szerencsénk van a Kiffiúnkkal. Apa és én is tök jól meg tudtuk nyugtatni, így amint hazaértünk, rögtön evett is. Ha sírni kezdett, cuclival ugyan, de gyorsan megnyugodott. Az első éjszaka nem volt egyszerű. Nekem. Benedek szerencsére aludt, bár végig szörcsögött, én meg azt figyeltem, hogy egyáltalán kap-e levegőt. Kapott. Mivel ugye sok folyadékot kellett neki adnunk, én pedig külön még mindig nem itatom, örültem, hogy 3/4 1-kor felébredt és evett, aztán be is aludt.

Szóval mák, hogy épp Pécsett voltunk, mert Kisvárosunkban csak sima ügyelet van, 1ébként Pestre kellett volna menni.

Hétfőn referáltam a dokinéninknek is, aki a beolvasott lelet alapján azt mondta, hogy Benedek kruppos volt, bekaphatott vmi vírust. Na ennek nagyon nem örülök, bár ahogy utánanéztem, a krupp nem jár magas lázzal. Bízom benne, ha mégis az volt, soha többé nem jön elő.

1ébként KicsiFiú még mindig szörcsög, időnként köhög, de egyre kevesebbet. Egyszer csak vége lesz és elmondhatom, hogy na ezen is túlvagyunk.

Mármint hónapból, mert bizony már ennyi idős az én PiciFiam! Asszem öregszem :-)

Kis összefoglaló az én majd' 6.5 kilósomról:

Picifiú átesett az első betegségen, ami épp a hófordulóján tört ki szegénykén, de ma már jól van.

A kis beteg 5 hónapos TokaMaci:

Hasról hátra fordul, de fordítva még nem.

Háton körbeforog.

Ha ölben van, folyamatosan húzza fel magát ülésbe.

Hason fekve nyúl a játékaiért.

Két kézzel fog, akár két játékot is.

Egyre kevesebbet alszik, de ha fent van, jól eljátszik.

Mindent a szájába vesz, megrág.

Imád fürödni, pancsizni.

Fogdossa, markolássza az arcomat.

Nézi magát és engem is a tükörben, mosolyog, tapogatja - Takinéni ennek biztosan örül :-)-.

Bújik.

Édesen gőgicsél, dumál.

Kacag.

Megismer minket.

Huncutkodik és nem csak velünk.

Szereti a társaságot.

Szeret utazni és örül, ha hazaérünk.

És végül, de nem utolsó sorban, szereti az almát :). Asszem:

Miért van az, hogy egy kórház még mindig alkalmaz, ráadásul vezető beosztásban egy nyugdíjas orvost, aki alkalmatlan a döntéshozásra?

Miért ő az egyetlen, aki mindenben dönthet?

Miért kell elveszítenie egy Anyának a gyermekét, mert ez a Főnök nem császárpárti?

Miért fordult már elő nem egyszer, hogy az elvek miatt mások szenvedtek, szenvednek?

Miért kell rohadt elveket, protokolt követni bármi áron? Nem vagyunk egyformák!

Miért?
Na ez az a kérdés, amire sokan keresik a választ és még többen soha nem kapják meg.

Ma hajnalban, miután már harmadszorra tettem vissza Benedeket a helyére, mert átkúszott hozzám és szedtem ki a kezét a két ágy közül, közelebb akartam húzni a mienkhez a kiságyát. Na ezzel azt értem el, hogy szegénykének kicsit becsíptem az ujjacskáit, mert a ténykedésem közben megint odadugta a kezecskéjét. Mindez hajnali 5-kor történt, amikor már ébredezett, de még nem volt igazán magánál. Irdatlan sírásba kezdett, szegény Apája azt hitte, nyúzom a Fiát, el is kezdett kiabálni velem. Miután KicsiFiút felvettem, magamhoz öleltem, majd megnéztem, hogy mekkora kárt okoztam, de szerencsére csak a két matrac közé csíptem be a pici kezét, így az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom. Nem is kicsit. Szegényke iszonyatosan sírt, de viszonylag gyorsan meg tudtam nyugtatni. Azért szar érzés volt és örülök, hogy nem lett komolyabb baj. Tudom, hogy fogok én még sebészetre,  ügyeletre rohangálni, de titkon bízom benne, hogy meg fogom úszni ezeket. Na majd meglátjuk, végülis nekem sem volt soha semmim eltörve. Azért ebből is tanultam, még jobban oda kell figyelnem, hogy ne legyek ennyire béna. Jóvan tudom, nem lehet, de azért megpróbálhatom, nem?

Az eset után nem kicsit volt lelkiismeretfurdalásom, de reggel sikerült megnyugodnom teljesen, mikor Benedek felébredt, felnyomta magát, rámnézett és széles szájjal rámvigyorgott. Kell ennél több?

Igen, megvolt az első, legalábbis Benedeknek, mivel két hete /van az már három is, csak sosem jutok a bejegyzés végére.../ Pécsre utaztunk a Nagyszülőkhöz. És naggggyon jó volt. Odafelé volt egy kis para, mert Benedek természetesen felébredt kb. 30 perc után és persze sírt, de aztán az éneklés, az arc- és pocaksimi megtette hatását, így Pécsig szundizott.

Azt azért eddig is tudtam, hogy komoly szervezést igényel egy utazás, de azt nem, hogy ennyit. Már hetekkel ezelőtt megírtam a listát, hogy miket kell vinnünk, nehogy kismamaagyammal itthon hagyjak vmit, egy hete pedig már pakolásztam a cuccokat, hogy tuti beférjünk. Úgy terveztem, kettőnknek - Benedeknek és nekem - elég lesz egy kisebb táska. Én naiv! Rá kellett jönnöm, hogy ez azért nem így van, mivel jelenleg még nem tudom kiszámítani, hogy KicsiFiamnak az adott napon éppen hány váltás ruhára lesz szüksége, mert lehet hogy egyre, de lehet hogy akár 4x is át kell öltöztetnem. Szóval úgy indítottam, hogy a fél ruhatárát bepakoltam. Aztán jött a többi egyéb, feleslegesnek is tünhető cucc. Szóval bőrönd lett a vége, bár csak egy kisebb darab. /Eddig én utaztam ezzel, mindig jól megtömve./ Nekem pedig egy kicsi, ámde annál dögösebb utazótáska maradt. Hihetetlen, de EGYETLEN pár bakanccsal utaztam. Na ilyen sem volt még, inkább a min. 3 pár cipő a jellemző. Nem semmi, mennyit változik az ember lánya, ha ANYÁVÁ válik. Ja! és nem mellesleg, de nem is volt szükségem más cipőre... Szerencsére Benedeket sem kellett állandóan átöltöztetni, így a ruhák többsége felesleges volt, de tuti, ha nem teszek be ennyit, hiány lett volna váltócuccból. Azt hiszem, lassan szükségünk lesz egy tetőcsomagtartóra...

A 7vége 1ébként tök jól telt, végre láthattuk Uncsitesót. Nagyon édes és nagyon nagy. Legalábbis Benedek születési paramétereihez képest.

Kicsifiúnk az éjszakát is elég jól viselte. Este a szokásos időben feküdt és reggel 5 körül ébredt. A vasárnap is elég pörgős volt, aminek az lett az eredménye, hogy estére totál beájult és még a másnapot is szinte végig aludta. Na legalább volt időm itthon ténykedni :)

A következő menet most 7végén lesz, ráadásul még fárasztóbb napok állnak előttünk, mert közvetlenül babauszi után megyünk. Na kíváncsi vagyok, hogy fogja bírni.

Az első és a legrosszabb hír mára az volt, hogy két legkedvesebb barátnőmnek nem sikerült a lombikjuk. 1szerűen totál kiakadtam, mert annyira bíztam a sikerükben. Nagyon szeretnék segíteni nekik, de lövésem sincs, hogy tudnék! Nem értem, miért ilyen igazságtalan az élet, mégis bízom benne, hogy hamarosan eljön az idő, mikor ők is átélhetik a pocakosság élményét és végre ANYUKÁK lehetnek. Drukkolok nagyon!

Aztán ma, miután 3 futár is hozott cuccost, eszembe jutott, hogy a postásnéni még nem hozta az ebédjegyet, amit havonta szoktam kapni a cégtől, ill. vártam egy papíradagot is, hogy kiválaszthassam a cafeteria rendszerben választható juttatást.

Majd jött a pofáraesés. Tök más miatt sms-ezett egy szintén babázó kolléganőm, aki kérdezte, hogy vagyunk, és mit szólok ahhoz, hogy megszüntették a kajajegyet. Én meg néztem nagyokat, de legalább megértettem, miért nem kaptam. Aztán a lányzó felhívott és akkor mesélte, hogy ma kapta meg a levélkét, amiben leírták, hogy nemcsak a kajajegyet, de a cafeteria juttatásokat is megszűntették. Hurrá. Este én is megkaptam a pakkot. Azért január és február hónapra még mi, babázók is kapunk, szóval akár be is foghatom a számat. Megértem, hogy gazdasági válság, meg minden, és örüljek, hogy eddig kaptam, de az eléggé felbosszantott, hogy erre a két hónapra az éves összeget 258.000 Ft-ban állapították meg, március 1-től viszont 346.000 Ft-ra emelik. Basszus! Szüljünk gyerekeket, növeljük a lélekszámot, de így? Lassan nekem kell fizetnem az Államnak, hogy felnevelhetem a gyermekem! Na jó, nem politizálok, mert semmi értelme.

Viszont a legjobban az esett szarul, hogy eddig azt hittem, jóban vagyok a közvetlen kolléganőmmel, ezért igencsak meglepett, hogy nem szólt nekem előre, ne várjam a kajajegyet. Tudom, hogy sok a melója, no meg senki sem szeret rossz híreket mondani, de azért jólesett volna, ha szól. Mind1, így jártam.

Az meg, hogy Benedek délután extra nyügi volt, már csak hab a tortán.

Ilyen napok is vannak.

Vmelyik éjszaka, mikor aludni mentem, így találtam rá a KicsiFiamra:

Te Kisvakond! Mutasd csak a sapidat!

Tök dögös, tetszik! Ugye nekem adod?

Nem?! Akkor is leszedem!

Mondtam én! Jééé! neked van hajad!

Hehe, már az enyém!

Ugye milyen jól áll?

Oooops! Lebuktam. Bocs Anya, de rajtam akkor is jobban mutat!

Az első. Végre élesben. Milyen régóta is vágytam erre! És végre eljött ez az idő is. Izgultam. Míg a medencébe nem csobbantam. Aztán ez elmúlt. És baromira élveztem. Meg merem kockáztatni, hogy mindhárman.

És a részletek:

Sikerült időben az uszodába érnünk, sőt annyira korán, hogy 20 percet még vártunk is az óra kezdéséig. Szerencsére Benedek totál jól elvolt, egyfolytában nézelődött, minden érdekelte.

Aztán elkezdődött. Először a parton kellett bemelegíteni. Benedek Apa ölében, ezerrel tornáztak. Aztán megjött az oktató is. Tényleg piszkosul izgultam, de hamar elmúlt. Talán tovább tartott volna, ha az oktatóm tartja az órát, de így tényleg el is párolgott, miután belemásztam a medencébe. Az oktató - hívjuk I-nek - baromira nem emlékezett rám. Nem mondom, hogy ezen túlzottan meglepődtem, mert ő amúgy sem a szívem csücske, de azért belém bújt a kisördög és gonoszkodtam kicsit. Elmondattam vele a bevezető szöveget, holott - a jobbik változatát - a Zuram már kívülről fújja, mivel ugye anno Ő tanult velem. Nem baj, ennyi kellett kis gonosz lelkemnek.

Benedek piszkosul élvezte a vizet annak ellenére, hogy eléggé fázott, pedig otthon hűtöttük a vizét. Igaz, az uszodában azért nem 10-20 percet van a medencében. Az arclocsolásokat és a merítéseket is totál jól viselte, egyedül a háton lebegés nem tetszett neki, de ugye ez nem meglepő, mivel általában ezt a gyakorlatot nem szeretik a babák. Viszont az fura volt, hogy az amúgy állandóan engem néző KicsiFiúnál alig bírtam elérni, hogy háton rám nézzen. 1ébként szinte az összes gyakorlatot Apa csinálta, ügyi volt.

"I" akkorát hibázott, hogy ezért engem vizsgán tuti kivágtak volna. Nem kérdezte meg, mi a jelszó és én csak a második merítésnél vettem észre, hogy totál mást mondott Benedeknek. Hurrá. Még jó, hogy így is jól viselte. A másik, ami nem tetszik ebben a nőben, hogyy az oktatónk nekünk úgy tanította, hogy a kezdőknél MEGKÉRDEZZÜK, hogy szeretnék-e, ha segítenénk, ha mi mutatnánk meg a babájukon a merítést. Ezzel szemben "I" elvette a Zuramtól a Kisfiát. Még azt mondom, ez is belefér, de az már simán felbosszantott annó az oktatások folyamán is, hogy a merítések után nem rögtön a szülőnek adja vissza a babát, hanem ő nyugtatgatja! Brrrrrrrrrrrr. Könyörgöm! Hát nem a saját szüleinél tud a legjobban megnyugodni? Szerencsére Benedek nem sírt nagyon, max. méltatlankodott, de mikor már elegem lett, nyúltam érte és "I" még ekkor is azt merte mondani, hogy mindjárt adja. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Na mind1, remélem már nem fogja fogdosni a Kiffiamat, mert következő alkalommal remélhetőleg mi merítünk.

Jó volt látni a Zuramat, ahogy izgult, de élvezte a helyzetet.

Benedek az uszi után baromira kidőlt, annyira, hogy még ott kajált, és még kaja közben is bealudt. Aztán átmentünk a Camponába, ahol mi is ettünk. Persze a szemei ott kipattantak, így tök sokat nézelődtünk, minden érdekelte itt is. Az egyik üzletben csajozott egyet, nagyon élvezte, hogy 3 lány legyeskedett körülötte. Aztán hazafelé a kocsiban, rögtön el is aludt. Itthon azt hittem, ha kicsomagoltam, tuti felébred. Így is lett. Szemei ismét kipattantak, de letettem az ágyába és már aludt is. 1x felkelt, kajált, kicsit dumált, játszottunk, aztán uccu aludni. És hajnalig húzta a lóbőrt.

Sajnos eddig még csak 1x jutottunk el az úszásra, mert sikerült ugye jól lebetegednünk, ráadásul most szombaton sem tudunk menni, mivel Pécsre megyünk uncsitesó nézőbe, de jövő héten indul a mandula. Újra. Már nagyon várom!

Első kép: Kórház. És nem tölt el rossz érzés.

Második kép: Gyermekkori barátnőm pizsiben, köntösben és széles vigyorral a száján. Mögötte, az üvegfalon túl egy kis tologatós kosárban egy pici lény. Ha minden igaz, kislány.

Következő kép: Szintén pizsiben, mosolyogva cyber-barátnőm közeledik a kosárkájával. Ott egy picifiú nézelődik bebugyolálva.

Hihetetlenül boldog vagyok. Hát még ők. Együtt sírunk, nevetünk.

Összehoztam őket. Legalábbis a két lányt. És örülök nekik. Megmondtam, hogy egyszerre fognak tologatni. Babakocsit, nem engem.

És nagyon bízom benne, h legközelebb ezt már nem csak álmodni fogom.

Az álmok pedig valóra válnak!

Na azért ennél sokkal több! Az értéke. Mert nincs neki. Mivel akkora, hogy nem lehet behatárolni. De azért jópofa, nem?

Bűvösnek azért nem mondható, de szép szám ez is. Csúcs, hogy már 4 hónapos a Kiffiam! Annyira gyorsan eltelt ez az idő, főleg az elmúlt 1 hónap. Ha így folytatódik, mindjárt suliba  fog menni! Na jó! Azért addig még sok víz fog lefolyni a Dunán...

Hát lássuk csak, milyen változások történtek az elmúlt egy hónapban:

- hasról oldalra, majd hátra fordult

- egyre többet játszik a kezeivel, tördeli, bár nem nézegeti, amit totál megértek, hiszen sokkal több látnivaló van

- sokkal többet dumál

- édesen mosolyog

- sikongat, hallatja a hangját

- határozottan pöckölgeti a lógó játékait, dumál nekik

- nagyon bújik Anyához, macerálja a nyakát vagy amit éppen ér

- altatásnál már nem feltétlenül a vízszintes ringatás a jó, időnként kellemesebb befúrnia az orrát Anya nyakába

- még nem alszik el egyedül, viszont a kora hajnali hami után azonnal elszundizik, ill. sokkal könnyebb elaltatni, ha nem várjuk meg, míg nagyon fáradt nem lesz

- rendesen fog, ölelgeti a kedvenc játékait

- huncutkodik

- elég követhető napirendünk van

- jártunk babamasszázsra, megtanultam a fogásokat

- baromi jókat pacsál a kis kádjában, rugdossa a játékait

- túl vagyunk az első babaúszáson, amit annak ellenére is nagyon élvezett, hogy eléggé fázott

- ma kinyújtotta a nyelvét, mikor Apája az arcát simizte, játszott vele

- már tutira emlékszik, mert előre kacag, ha támad a PusziSzörny

- szőkül

- este úgy aludt, hogy kilógatta a kezét a rácson, mint a nagyok

- igencsak elkezdett gyarapodni, már üti lassan a 6 kilót, igazi kis vasgyúró kezd lenni. (megmértük, 5955 g!)

és még sorolhatnám, de ennyi jut most hirtelen az eszembe.

De ami a legfontosabb, hogy IMÁDOM!

Bori és Benedek.

Az utolsó babamasszázs előtt. És mi, Anyák még össze se beszéltünk.

Ki tudja? Talán egy bimbózó kapcsolat kezdete, bár leginkább Bori kezdeményezett :-).

Ezt "mondta", azaz inkább sugallta tegnap este az én PiciFiam.

Történt ugyanis, hogy mint már írtam, totál kidőltem a sorból, a Zuram tartotta egész nap a frontot. Be kell lássam, nagyon jól csinálta. Szóval szinte egész nap nemhogy a kezemben nem volt, de alig láttam Őt. Iszonyatosan hiányzott. És úgy tűnik, én is neki. Este, mikor már a Zuram is kidőlt, átvettem az altatást, amit alapból ő szokott "csinálni". Azaz az első utánit, mert ilyenkor este még egyszer tuti, hogy reklamál, hogy ringatásra vágyik. Igen, Ő még nem alszik el egyedül, de ez engem nem is zavar. Tehát bementem hozzá. Persze cuclipara volt. Betettem a szájába és amint megérezte, hogy ott a kezem, ráfogott a kis kezeivel és az arcához húzta az enyémet. Azt hittem, menten elolvadok. Naná, hogy ki kellett vennem és magamhoz ölelnem! Nagyon édesen bújt, kapaszkodott. És lássatok csodát! Két másodperc múlva már aludt is. Úúúúúúúgy imádom!

Mindketten :(. A Zuram és én. És ilyen még soha nem volt! Soha nem voltunk még egyszerre betegek, pláne nem ugyanazokkal a tünetekkel. Ebből is látszik, hogy alapból egymást nem fertőzzük meg, ez is valami. A Zuram pár hete megkapta az influenza oltást, én nem. Hogy hol sikerül összeszednünk ezeket az éppen kedvesnek nem mondható bacikat? Pénteken, a Heimpál kórházban.

És erről még nem is írtam, mert vhogy, mióta nincs szopi, a gép előtt sem tudok lenni. Meg nem is akarok, inkább babázom.

Szóval múlt csütörtökön elmentünk a védőnőhöz az igazolásért, hogy mehetünk babausziba, és ha már ott voltunk, megkértem a doktornénit, nézze meg Beneeket, mert pár napja pöttyös a pofija, a térde és elől a lábszára. Először arra gyanakodtam, hogy az arcocskája a lebukott, éjszaka ki nem cserélt pólyától lett kiütéses - ez ma be is igazolódott -, viszont a lábán lévő pöttyökre nem volt 5letem. Dokinéni rögtön adott is beutalót a bőrgyógyászatra. Viszonylag keveset kellett várnunk, de baromi pipa lettem, mikor a nővér a vizsgálat végén szólt, hogy félévnél fiatalabb babákat soron kívül fogadnak. Hurrá! Ezt a bejelentkezésnél miért nem tudták mondani???! Valszeg simán megúsztuk volna a baciáradatot! Tudniillik okosan, a bőrgyógyászat a gégészet mellett van. Mondtam is a Zuramnak, hogy ez milyen baromság, tuti össze fogunk szedni vmit, de ő szokásához híven csak csitítgatott, hogy azok a gyerekek nem az influ miatt vannak ott. Na persze! Torokgyuszival én is a gégészetre megyek mindig :-(. Végig vártuk a sorunkat, mert ugye a nővér nem hívott be előbb. Kiderült, hogy Benedeknek enyhe ekcémája van - sajnos volt kitől örökölnie :-( -. Kaptunk testápolót és gyógykenőcsöt, amivel napi 3x kellene kenegetni, de én mindig elfelejtem :-(. A lényeg, hogy eltűntek a pöttyök szerencsére, szóval akár allergia is lehetett. Mind1, azért babauszi után be fogom őt kenegetni, elvégre viszonylag sokat ázik a vízben.

És az eredménye a Heim Pál kórház jó elrendezésének? Két totál kiütött szülő, akik azért imádkoznak, hogy a PiciFiúk ne robbanjon le!

Ma hajnalban végre kibújt Anyukája pocakjából Máté, Benedek uncsitesója! Ha a Sógorom jól emléxik, 3800 g és 51 centi. Sajnos csak egy fotó készült róla - amit később fogok megkapni -, mert az influ miatt még Apukát sem engedték hozzá :-(((.

Szívből kívánok nekik jó egészséget és sok boldogságot!!!

Sóginéni! Nagyon ügyi voltál, gyors felépülést!!!

közben a fotót is megkaptam:

KicsiFiam az este igencsak nyűgös volt, amit nem csodálok, mert már délután sem akart aludni, így totál ki volt fáradva. Csókoltatom a teliholdat! Ha már úgysem aludt, akkor irány a fürdőszoba. A pancsizást totál jól viselte az egyre hűvösebb nagy kádban, ezerrel rúgkapált. Persze az öltözésnél már eltörött a mécses, de addig totál jól viselte a helyzetet. Én naív gondoltam, hami után majd jól bealszik. Aham! És akkor felkeltem, mert bilibe lógott a kezem... Azaz végül sikerült is elringatnom, le is tettem, de a szundi max. 10 percig tartott, utána kipattantak a szemei, mert a világ érdekesebb. Apája próbálta altatni, no eredménnyel, csak egyre jobban sírt.

Na itt jött a felmentősereg szerény személyemben. Bebújtam vele az ágyunkba, ahol totál jól elvolt egy db-ig, szépen elbeszélgetett a lámpával(!), de azt is megunta. Magamhoz öleltem, gondoltam bepróbálkozom cicivel, hátha... Be is kapta, de kb. 1 mp alatt rájött, hogy mi az, nézett rám nagy szemekkel és hangosan annyit közölt, hogy "hehe". Aztán "hehehe". Pedig én biza' nem viccnek szántam :-D. Bár így megtudtuk, hogy Benedeknek azért igencsak van humora.... Mi meg persze fetrengtünk a Zurammal.

És ez még csak a kezdet...

Háttér infó:

Épp egy magyar film kezdődött. Első kép: egy pasi a vonaton egy húros hangszert macerál.

Én:

- hangol?

A Zuram:

- nem. Magyar film...

Asszem, jól elvagyunk. De mi lesz később? :-))))

Néha sírósan, néha így: