azaz anyatej vs tápszer.

KicsiFiú anno viszonylag már korán átaludta az éjszakákat. Nem tudom, ez annak köszönhető-e, hogy ugye elég korán tápszert kellett neki adnom, de ha így is van, akkor a korábbi elveimmel ellentétben: Hajrá tápszer!.

Na de komolyan. A 7végén felmerült a nagy kérdés. Legalábbis számomra. Tényleg csak a tápszeres babák alusszák át az éjszakákat? Sajnos a másik oldalról - még - nem tudok nyilatkozni, de azért van néhány Benedekkel hasonló korú baba, akikről sűrűn olvasok infókat, így van egy kevés viszonyítási alapom. Azt látom, hogy nem feltétlenül igaz az állítás, hogy csak a tápszeres babákra jellemző az, hogy este lefektetik őket és reggel - hajnalban - ébrednek. Egy fórumon, ahova mostanság irogatok - na jó! azóta, hogy B a pocakomban volt -, több lány is írta, hogy a babójuk még mindig többször ébred éjjelente, és nem feltétlenül anyatejesek. Viszont van két barátnőm, akik még a mai napig szoptatnak, és az ő fiaik - KisPasimnál 1 hónappal fiatalabbak -, nem kelnek éjjel. 

Tény, hogy az anyatej gyorsabban szívódik fel, mint a tápszer, de akkor miért vannak olyan babók, gyerkőcök, akiket este letesznek szundizni és csak reggel kelnek? Nekik kevesebb a kajaigényük? Vagy szimplán csak ilyen típusuak? Hányan lehetnek anyatejesek, akik nem ébrednek éjjel? Ők hány óránként esznek napközben? Vajon mitől függ?

Ha van kedvetek, írjátok meg, kíváncsi vagyok a tapasztalaitokra.

Tigrisüvöltés 

Épp 1 éve volt, hogy Kiskutyunk jobb létre szenderült. Remélem, nagyon jó neki ott, ahol van.

Tegnap jó kis programunk volt, mivel végre sikerült eljutnunk - a most már!!! - pocakos cyber-barátnőmhöz. Elég régóta beszéltük, hogy jó lenne talizni, és mivel ő már többször volt nálunk, így mi jöttünk. Csakhogy ugye nekem nem egyszerű kocsi nélkül a közlekedés, de szerencsére most úgy jött ki, hogy a Zuram bevitte magát dolgozni, aztán mentünk érte. Annak ellenére, hogy sulikezdés volt, totál jól lehetett közlekedni. No azért nem akarok mindent részletesen leírni.

A lényeg, hogy eszméletlenül feltöltődtem, baromi jó volt talizni. Mikor odaértünk, megetettem Benedeket, végre rendeltetésszerűen használtuk az utazós etetőszékét. Egy db-ig elvolt a konyhában, de egy idő után unatkozott, pedig volt egy halom játék, amivel lefoglalhatta volna magát, de hát ugye mostanság a hegymászás sokkal jobb dolog. Na jó! Hegy nem kell, de elég egy kanapé, ha meg még dohányzóasztal is van a közelben, totális az öröm. KicsiFiam legújabb játéka, hogy felkapaszkodik, feláll az asztalnál, majd leereszkedik, aztán átmászik a kanapéhoz, ahol ismét leereszkedik, és így körbe-körbe nyomul. Szóval jó volt, sétáltunk egy nagyot, így KisPasim is aludt egyet, úgyhogy nem borult fel túlzottan a napja. Jó volt dumálni és kajálni együtt /köszi, tényleg jó volt :)/. Viszont, amennyi eszem van, sikerült elfelejtenem jól fotózni, pedig még a kis gép is nálam volt :(. Nem baj, remélem, mielőbb meg fogjuk ismételni.

Hazafelé pedig ismét új élmény érte, méghozzá nem is akármi. Még mielőtt beültünk a kocsiba, a túloldalon épp egy vizsla sétált. Persze rögtön mutattam, hogy ott a kutyus, amit jól meg is nézett. Aztán jött a meglepi, mert mikor bementünk Apájához a melóhelyére, bent volt egy kb. fél év körüli golden retriever. A kutyu mikor meglátott, azonnal odajött hozzánk, baromira örült nekünk, ezerrel ugrándozott. Benedek először még nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy féljen, de aztán rájött, hogy nincs igazán félnivalója, úgyhogy egyre hangosabban kacagott. A kutyu is felbátorodott, egyre jobban ugrált. A végén még puszit is adott, mert nem voltam elég gyors, no meg kevés volt a két kezem. Benedek hihetetlen édes volt, iszonyatosan kacagott, nagyon élvezte a kis négylábút. Szóval igazán jól záródott a nap, tényleg nagyon feltöltődtem. Köszi B!

...kutya fáját! ööööööö farkát!

Akkor is szeretek fürdeni!

Sokak számára már a címből kiderült, hogy természetesen babákról szeretnék írni. Tavaly, mikor a babauszi suliba jártam, az egyik előadónk, aki történetesen doktorbácsi, belénk vágta jól, hogy amíg egy baba nem tud ülni MAGÁTÓL, addig nem szabad ültetni. Ez annyira megmaradt bennem, hogy szabályosan dühös leszek, ha látok egy babát, aki még feltételezésem szerint nem tud, nem ülhet magától.

A múltkori zenés foglalkozáson volt egy csajszi, aki a kb. 5 hónapos babáját ültette, nagy büszkén. Én persze nem bírtam megállni és megjegyeztem, hogy "milyen ügyes, hogy már így ül magától". A kérdésemre, hogy magától csinálja-e, a válasz természetesen az volt, hogy nem, csak ha ő így teszi. A kisördög pedig belém bújt és közöltem vele, ha jót akar a lányának, akkor nem ülteti addig, míg magától nem csinálja, különben baj lehet a gerincével. Totál normálisan fogadta a dolgot, mert rögtön lefektette. Lehet, hogy én vagyok túl parás, de mivel Benedek még a mai napig nem ül magától, nem erőltetem a dolgot. Na jó! A babakocsijában már ücsörög, hiába próbálom hátradönteni, visszahúzza magát, ill. pár napja már álldogálás közben a két lábán pihizik, szóval talán lassan eljön az az idő is, hogy önállóan fog csücsülni. Türelmes vagyok, kivárom. Nem akarom siettetni, nem látom értelmét az éngyerekemmáreztcsináljabibibiii dicsekedésnek, fejlődjön csak a maga ütemében.

Szombaton az usziban a védőnő épp a járásról beszélgetett egy vendéggel. Elmondta, hogy mennyire nem jó, ha a már álló, de nem járó babákat két kézzel vezetgetik, mert ilyenkor totálisan máshogy tartják magukat, máshogy lépkednek, mint akik már stabilan állnak, járkálnak. Ha két kézzel fogják a kezüket, rendellenessen tartják a felső testüket,  előredőlnek. Persze akkor már más a helyzet, ha csak fél kézzel kell vezetni őket.

A másik dolog, amiről a vendég kérdezett, a bébikomp volt. Na ez az izé így néz ki:

Örültem a témáknak és annak is, hogy a védőnővel eléggé hasonló a véleményünk. Ő sem szereti a bébikompot, szerinte lehetőleg ne is legyen. Ezt pedig egy honlapon találtam: "Teljesen deformálja az izmokat: a kicsit jóval a megfelelő idő előtt álló vagy ülő pozícióba kényszeríti, terheli a gerincet, elsorvasztja a láb járáshoz szükséges izmait, azok az örök lábujjhegyezés miatt nem megfelelően nyúlnak és tapadnak le. Felejtsük el."

Egy "gekkós" szakértő pedig ezt írta:

"A bébikomp hasznos eszköz mozgássérült gyermekek járástanításához, ugyanakkor ártalmas „normál” fejlődésű gyermekekre nézve. Indokolatlan statikai terhelést eredményez, akadályozza a járásbiztonság kialakulását, eltereli a figyelmet a szenzitív időszaknak megfelelő funkcióktól. Sajnos tendencia a felegyenesedési reakciók felgyorsulása, 7-10 hónapos korú csecsemők már állnak, kapaszkodva járnak, az ülésben való manipulációra, kúszásra kevesebb energiát fordítva. Ráadásul sok szülő sajnos bébikompot vásárol gyermekének, katalizálva a folyamatot. Megtehetik, hiszen még kapható Magyarországon.

Bordás Gergő
Gyógypedagógus, alapító tulajdonos
GEKKO Képességfejlesztő Játszóházak Országos Hálózata"

Ez csak megerősít abban, hogy jó döntés volt nem venni bébikompot - naeztjólmegaszontam -. Viszont az úgynevezett "bébitaxi"-val - ami így néz ki:

- semmi baj nincs, mivel max. ösztönöz, de nem visz "tévútra". KicsiFiúnak rendeltem is egyet, épp ilyet, mint ami a fotón van. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni. Ha tologatni még nem is, de pakolászni majd tuti fog, mivel az ülőrészébe jól el lehet dugni a játékokat, ill. később jó lesz autózni. Bár ez nem zenélés nincs  rajta semmiféle extra játék, azért bízom benne, hogy tetszeni fog neki.

Sosem hittem volna, hogy valaha KicsiFiam méltó lesz a fenti jelzőre. Tény, hogy már születése előtt kapott helyes kis Vámpíros szerkót, mivel az Anyja ilyen elvetemült, de hogy ezt ennyire komolyan is veszi?

Történt ugyanis, hogy tegnap egyszer beleharapott a karomba, csak úgy, szeretetből. Gondoltam, véletlen volt. Aztán mikor kétszer a nyakamba is belevájta a fogait, kezdtem már gyanítani, hogy itt másról van szó. Hogy miről? Természetesen semmi hátsó szándék nem vezérelte őt - reményeim szerint legalábbis -, mivel azért még egy 10hónapos nem tudatosan csinálja a dolgait, szimplán csak próbálgatja az erejét. No meg gyakorolja a rágást. De miért pont rajtam? 1ébként hihetetlen aranyos, mikor piszkálja a fogait a nyelvével. Látszik, hogy még nincs hozzászokva, eléggé zavarja, az ujjacskáival is állandóan pöckölgeti azokat.

A két alsó fogacskájához már kibújt a bal felső metsző is, ill. jön mellette a másik + még kettő. Azért bízom benne, hogy Anya kicsi Vámpírja inkább a rágókákon fog gyakorolni, nem pedig rajtam. De hát a remény hal meg utoljára...

Na ez az a kettő, aminek tuti megvan a nyoma :)))

No igen, ez egy jó kérdés. Végülis kinek, mi.

Számomra kétféle nyaralás létezik. Az egyik az aktív pihenéssel töltött, a másik pedig passzív. Ezen belül? Aktív: mozgalmas, kirándulós, városnézős. Passzív: láblógatós, napozós, abszolút nyugalmas-pihenős. Bevallom, én utóbbit preferálom, de az elsővel is elvagyok, ha kell. Na jó! Nem kötelező a disznótor, de akkor is jobban szeretem a pihiset, főleg nyáron.

És akkor a nyaralásunkról:

Szombaton elindultunk a már megszokott proginkra az usziba, de az M0 a változatosság kedvéért ismét beállt, így azzal a lendülettel vissza is fordultunk és Csongrád felé vettük az irányt, mivel esküvőre voltunk hivatalosak. Bizony, az idén már a másodikra, bár itt nem volt utána éjszakába nyúló buli. Eredetileg úgy terveztük, hogy az esküvő után összeszedjük magunkat és nekivágunk Pécsnek. Aztán gondolkoztam, mert én ilyet is tudok ám! Komoly fejtörésem közepette eljutottam odáig, hogy sehogy sem tudom megoldani az esti utazást. Tény, hogy Benedekkel nagyon sokat mászkálunk, sok programon veszünk részt, ami ugye azt jelenti, hogy ilyenkor a babakocsiban alszik - vagy nem -, de akármi volt, vacsira mindig otthon voltunk, leszámítva az ottalvós "bulikat". Szóval mindig tiszteletben tartottam, hogy uzsi után már az ágya közelében legyünk, hogy nyugodtan tudjon aludni. Ha Csongrádról átmentünk volna Pécsre, vagy akár haza, akkor tuti, hogy totálisan felborul a napja, ezért úgy döntöttünk, kiveszünk aznapra egy szobát. Jó döntés volt, nagyon kellemes helyen voltunk, a helyszíntől alig messze. Mivel korán odaértünk, sétáltunk egy nagyot és még aludni is volt időnk. Azaz aludtunk volna, ha KicsiFiú is úgy gondolja, de nem, neki pörögnie kellett. Fura volt, mert alapból bárhol elalszik, de úgy tűnik, itt azért csak megkavarodott. Az esküvő után még elmentünk vacsizni, aztán irány a szállás.

Vasárnap Pécs felé vettük az irányt, ahol a nagyszülők már nagyon vártak, ráadásul anyám is leutazott, szállodában aludt. Jó volt kicsit mászkálni a városban, csak már kezdett elegem lenni az állandó cuccolásból. Hétfőn Orfűre mentünk, ez volt az utolsó helyszín, azaz tulképpen itt kezdődött az "igazi" nyaralás. Napközben megérkeztek a győrújbaráti barátaink is a 3 fiúval. Nagyon bírom őket, jó fejek. Az az 5 nap nagyon tartalmas volt. Sokat sétáltunk, - itt konkrétan csak sokat sétálni lehet... -, voltunk Magyarhertelenden a gyógyfürdőben,

amit a fiúk nagyon élveztek és egyik nap Pécsre is bementük. Így összességében tényleg totál jó volt.

Ami még emlékezetessé tette a helyet és az időt, hogy Benedek felállt!!! Ott, a járókájában, úgy igaziból, amit azóta is bőszen gyakorol!

Még térdepelve:

Az első igazi, még remegő lábakkal, kicsit bizonytalanul:

No és akkor mi bajom volt az egésszel? Ott kezdődik, hogy bár Orfű gyönyörű és biztosan sokan irigyelnek, én mégsem vagyok oda érte. Azaz nem a hellyel van bajom, inkább azzal, hogy a ház konkrétan Tekeresen, a hegyen van. Még ezzel sem lenne baj, viszont az út felfelé - és persze lefelé is - iszonyatos. Ha egy kis eső esik, már nem lehet közlekedni, mert ilyenkor szörnyen csúszik, ráadásul esély sincs arra, hogy feljusson az ember a hegyre kocsival, mert tuti beregadna, vagy becsúszna az állati nagy vízmosásokba. Éveken keresztül komoly stressz volt, állandóan vitáztam a Zurammal, hogy álljon már le az autóval. Igen, beszari vagyok. Ezért is nem mentem tavaly pocakkal, az idén ezért is közöltem már az utazásunk előtt, hogy amint megérkeztünk és kipakoltunk, azonnal álljon le, mert ha gáz van, seggen csúszva is le lehet menni, autóval viszont esélyünk sincs. Így is lett! és mekkora mák! Az utolsó napon jó sokat esett az eső, úgyhogy az összes cuccot le kellett cipelni. Szerencsénkre Apósomék kijöttek, így ő is segített, de azért kihagytam volna. Jóvanjóvan, én nem cipeltem, elég volt minden nap a le és fel túra. Elöl Benedek, hátul hátizsák. Bár ezt már megszoktam, és a kengurut sztem ő is élvezte, főleg hogy most már kifelé fordítottam. Jó fej volt, végig beszélgetett, kiabált, járt a lába. A séta meg nekem is jót tett, a lábaimnak és a fenekemnek mindenképp :).

No és a másik bajom: imádom a győrújbaráti barátainkat és a három gyerkőcöt is. Szeretek velük lenni, de igazán ott tudatosult bennem, hogy tulképpen hármasban nem is nyaraltunk és nagyon úgy tűnik, az idén már nem is fogunk. Ezt azért sajnálom. Ja! és arról ne is beszéljek, hogy mivel a Zuram túlnyomórészt velük foglalkozott - oké, ők voltak a Vendégek! -, így én mindvégig Benedekkel voltam, amit természetesen nem bántam, de ezt nyugodt körülmények között, otthon is meg tudtam volna tenni. Még az esti fürdetéseket is én rendeztem le, ami itt azért nem volt egyszerű, elkélt volna a segítség...

Végezetül pedig a legnagyobb problémám az ÁGY volt. Az utóbbi időben rá kellett jönnöm, hogy nagyon elkényelmesedtem, mert mostanság szinte csak a saját ágyamban tudok jót aludni. Régen ez nem volt gond, de azt vettem észre, hogy akárhol hajtom le a fejem, másnap mindig hátfájással ébredek. Itt totál kikészültem, két át nem aludt éjszaka után az ágy már kiütéssel győzött, de annyira mégsem sikerült neki, hogy elájuljak a fáradtságtól. Lehet, hogy öregszem??? Szóval alig vártam, hogy hazamenjünk! 1ébként az eredeti terv - leginkább Anyósomék ötlete szerint - úgy volt, hogy még egy hetet lent maradunk Benedekkel. A gondolat nem volt rossz, de ők Orfűn szerettek volna lenni, én meg nagyon nem. Ha Pécsett lettünk volna, simán maradunk, de hogy én akárcsak is még egy éjszakát azon az ágyon aludjak?! Na nem! Nem is tudom, mi lett volna, ha a kolléganő-barátnőmnek nem most van az esküvője! Kifogásnak se volt rossz, de tény, hogy szerettem is volna elmenni, így már pénteken - végre!!! - hazamentük.

Juhéjjj! Végre a saját ágyamban aludhattam! Hihetetlen érzés volt másnap felkelni, hátfájás nélkül! (na jó! ha nem is múlt el teljesen, de legalább nagymértékben csökkent...) Nem hiába! Mindenhol jó, de legjobb otthon!

/sorry, mostanság szómenésem volt, legközelebb visszafogom magam.../ 

Szerintem nőgyógyász lesz....

Mi a jobb? Ha valaki azonnal elmondja, ha vmi baja van a másikkal, vagy ha hónapokig érleli? Én inkább "azonnali" fajta vagyok, ami nem mindig jó. Ennek a finomabb változata, ha előtte elszámol 10-ig az ember lánya, esetleg alszik is rá egyet.

Van egy szomszédasszonyom, akivel elég jóban vagyunk már évek óta. Együtt szurkoltuk végig az ő babavárását, majd az enyémet is. Megszületett a lánykája, akit nagyon bírok, jófej kiscsaj. Kicsit hangos, de tényleg aranyos. Anno elég sokat voltam náluk, végig asszisztálta a sikertelenségeimet is. Aztán egyszercsak beköltözött Benedek a pocakomba. Ő is velem együtt örült. Én ugye már a lombik kezdetétől itthon voltam, úgyhogy sokat mászkáltunk együtt, még KicsiFiú születése után is. Egy darabig.

Aztán jött a jó idő. A nagyon jó, azaz az igazi nyár, mikor már napközben egyszerűen nem lehet kimenni az utcára. Mivel Benedek koránkelő, úgy gondoltam, ha eljön ez az időszak, akkor átállunk a reggeli utáni sétákra a tízórai utániak helyett, mert mire meleg lesz, itthon tudunk lenni. A szomszédasszonyom lánykája nem egy koránkelő típus, ezért az együtt séták lehetetlenné váltak. Persze, ha nem volt dögmeleg, akkor mi is a régi megszokott idő szerint mentünk, de akkor már nem nagyon sétáltunk négyesben.

Egyre több programot fedeztem fel Kisvárosunkban. B még pocakban volt, mikor már megfogattam, hogy ha lesznek rendezvények, programok, tuti el fogunk járni. Sosem értettem, hogy szomszédasszonyomék miért nem jártak sehova, de kérdésemre meg is kaptam a választ, ami pedig az volt, hogy a Kiscsaj akkor még alszik és nem akarja felébreszteni. Én ezt eléggé furcsállottam, mert sztem nem normális dolog, ha egy 1-másfél éves 10-11-ig alszik, de hát az ő dolguk, és ugye ez a szülőknek is kényelmes. Szóval kedden és pénteken el kezdtünk járogatni ezekre a bizonyos zenés foglalkozásokra, ami mindkettőnknek jót tett, jót tesz.

Még a neten megismerkedtem néhány lánnyal egy babás fórumon. Hárman-négyen össze is szoktunk járni, ráadásul az egyik a közelben lakik, úgyhogy vele sűrűbben. Gyerkőceink (1 kivételével mindegyik pasi) egyidősek, ők is nyitottak a társaságra, ezért együtt szoktunk bandázni. Két lányzóval közelebbi a kapcsolatom, mivel gyereknevelési elveink is hasonlóak, nagyon bírom őket és a fiúk is jól el szoktak lenni.

Mire is akarok kilyukadni? Tegnap összefutottam a szomszédasszonyommal. Már hetek óta emlegettem a Zuramnak, hogy nem tudom, mi baja a lánynak, mert totál mísz velem. Mondta, hogy kérdezzem meg. Na ja! Már kérdeztem párszor - legutóbb épp tegnap -, de mindig azt mondta, hogy semmi. Délután kint ücsörögtünk KicsiFiúval  a teraszon, amikor ő épp kirázta az újonnan vett szőnyegeket, amiből a por felénk szállt. Félig viccesen meg is jegyeztem neki, amit nem igazán értékelt, igencsak ellenséges volt. Tény, hogy én is csak cseszegetni akartam, mert már elegem volt, hogy egyszerűen nem mondja meg, mi van. Ma délelőtt ismét összefutottunk, amikoris megint rákérdeztem, mi a baja. Közölte, semmi, ill. annyit mondott, nagyon össze vagyunk nőve N barátnőmmel... Én meg kontráztam, hogy ő meg K anyjával, aztán megjegyezte, hogy másokkal is barátkozhatunk. Ez tény, nem is mondtam semmit, kicsit érdeklődtem a lányáról, aztán elbúcsúztunk.

Épp pakolásztam ki a piacon szerzett szajrét, mikor kopogtak. Ők voltak. Hozott nekem kupont, majd végre kibökte, mit akar, mi a baja. Úgy látszott, hatott a tegnapi csesztetés. Elmondta a sérelmeit, hogy a tegnapi szőnyegrázás volt az utolsó csepp a pohárban. Kiderült, hogy több dolog miatt is haragszik rám, azaz inkább rosszul esett neki. Mint pl.: anno beszóltam, hogy hülyeségnek tartom a tologatós bicajt - később beláttam, hogy nekik ez a jobb, mert L nem marad meg a babakocsiban, de nekünk akkor sem lesz ilyen, de ez saját vélemény, mert ugye szabad véleménynyilvánítás van -; meg mikor nálunk voltak a közös ismerősünkkel együtt vendégségben, én vmi forróvizes lábast nem tettem arrébb, pedig még a Zuram is szólt és félt attól, hogy L magára fogja rántani. Szóval csupa csip-csup dolog, bár nézőpont kérdése. Viszont azt azért megjegyeztem, hogy nem biztos, hogy hónapok elteltével kellene ezekkel előhozakodni, hiszen vagyunk olyan viszonyban, hogy ha vmi bajunk van, megmondjuk. Úgy látszik, csak én vagyok ilyen.

Ha viszont már így "összejöttünk", én is elmondtam, ami bánt. Pl. azt, hogy mikor kórházban volt a lánykájával, én állandóan érdeklődtem, hogy vannak, amire csak hébe-hóba kaptam választ, aztán mikor hazajöttek, még annyit sem írt, hogy "itthon vagyunk, minden rendben". Az se zavart volna, ha közli, hogy bocsi, de rohadtul nem vagyok senkire sem kíváncsi, megértettem volna. Mondtam, mennyire szarul esik, hogy soha nem érdeklődik B iránt; hogy soha nem hív sehova, pedig én párszor próbálkoztam. Hogy mennyire nem tetszett, mikor nálunk voltak vendégségben és mi rohangáltunk a lányuk után és még sorolhatnám. Szerinte azóta hanyagolom őket, mióta B megszületett, szerintem viszont azóta nem nagyon találkozunk, hogy hazajöttek a kórházból L és az ő betegsége után.

Megértem, mindenkinek vannak rossz napjai, amikor a háta közepére kívánja a másikat. Nekem is szokott ilyen lenni. Emlékeztettem, hányszor volt olyan, hogy feljött, de látta, hogy most rohadtul nincs kedvem senkihez. Ilyenkor elmondta, amit akart és azzal a lendülettel tovább is lépett, amiért én hálás voltam. Ugyanez volt most is. Láttam, hogy vmi nincs rendben, de mivel azt mondta, semmi baja, én nem kérdezősködtem, továbbálltam. Erre tessék! De legalább kibökte. Az azért megnyugtató, hogy továbbra is elmondhatom magamról, nem vagyok rossz emberismerő. És legalább megbeszéltük, úgyhogy tabula rasa. Csak azt nem értem, miért jó, ha az emberek magukban gyűjtögetik a sérelmeiket, aztán egyszerre zúdítják a másikra? Miért nem lehet az adott pillanatban, vagy legalábbis a közelében leülni és megbeszélni? Miért kell tartogatni?

Titokzatos számok, mi? Főleg annak, aki látta a CSI-t. Na de nem erről akarok írni.

Hajnali 3:33-kor felébredtem. Gondoltam, ha már fent vagyok, bemegyek betakargatni KicsiFiút. Picit még erőt gyűjtöttem, aztán kimásztam az ágyból. Épp az ajtajánál jártam - ami kb. 5 lépés az ágyunktól -, mikor felsírt. Nem hittem a fülemnek! No nem azért, mert felsírt, mivel ez elő szokott fordulni, hanem az időzítésen. Mikor bementem, Benedek a hátán feküdt és követelte a cumiját. Nem semmi ám megtalálni egy átlátszó cuclit éjszaka, de most szerencsém volt, mert épp a fülénél megleltem. Probléma gyorsan megoldva.

Szóval mi is volt ez? Hatodik érzék? Anyai ösztön?

A már szokásossá vált számos bejegyzés. Írhatnék közhelyeket, hogy "hihetetlen, mennyi idő eltelt, mióta megszületett a Kisfiam", "hihetetlen, hogy telik az idő" stb., de most nem írok. Inkább jöjjön az összefoglaló!

- kúszik ezerrel, mászni csak vmire, vagy a hasa alatt görgetve szokott

- az alsó két fogacskája mellé még kibújt fölül másfél, ill. ha jól láttam még jön kettő. Na harapni azzal a hárommal is nagyon tud

- eddig is felhúzta magát rajtam, de 3 napja felállt a járókájában, úgy igaziból

- ezerrel dumál: bababababa, papapapapa, mamamamamama, gágágágágá, gögögögögö

- nagyon ügyesen integet, nem ám az ujjacskáival, hanem az egész kezével, ahogy a nagyok

- egyre anyásabb, de azért ügyelek rá, hogy Apájával is sokat legyen, már amennyire ez lehetséges

- nagyon édesen szokott átölelni, belefúrja az arcát a nyakamba

- csajozik! bizony! a csinos lányokat, nőket igencsak látványosan megnézi magának jól :)))

- a vizet továbbra is imádja, volt a Balatonban és pancsolt már igazi strandon is

- egy mondókánál nyitja a száját a "kibál" szónál, mikor én kicsit megérintem azt. Az egyik "lovaglós" mondóka közepén pedig van egy mondat, "hogy, ha nehéz, leteszi", amikoris én hátra szoktam dönteni őt. 2 napja már magától dől, várja, hogy mondjam a szöveget

- megismeri a rokonokat, ismerősöket, de ha meglátja a Nagyapját, ezerrel mosolyog

- az idegeneket előbb megnézi magának, aztán eldönti, hogy tetszik-e neki v. sem

- túl vagyunk az első hajnyíráson, ráadásul úgy tűnik, nem marad szőke, kezd sötétedni a haja

- ma feltűnt, hogy talán a szeme is barna, eddig totál színváltós volt. Hol szürke, hol barnás, hol sárgás

- két hete, mikor Balatonon voltunk, felhúzta magát a babakocsiban. Na azóta szinte mindig ücsörög, de csak itt és az etetőszékben, amúgy még nem

- tegnap már pár lépést is megtett a járókájában. Egyre ügyesebben esik, már nem koppan akkorát, de még azért meg kell tanítani, hogy tud állásból visszahelyezkedni. Ha így folytatja, tényleg hamarosan járni fog, bár azért még mászni is kellene...

Szóval már NagyFiú...

Tudom, hogy a kevesebb néha több, de egyszerűen nem tudtam választani...

1946. augusztus 5. Ez az a dátum, amit soha az életben nem fogok elfelejteni. Tudom, hogy ma már 15. van, de mostanság nem nagyon vagyok gép előtt, mivel életem egyik legfontosabb pasija igencsak lefoglal. Igen, azt kell, hogy mondjam, az "egyik". Kik a másikok? Akkor sorolom: a Kisfiam, a Zuram, az Öcsém és Apum. Ebből már lehet következtetni, hogy a dátum kire vonatkozik. A mai napig szörnyen sajnálom és fáj, hogy Apu nemhogy az unokáját, de még a vőjét sem ismerhette meg. Annyira jó lett volna, ha ott van az esküvőnkön, ha látja, hogy révbe értem, hogy boldog vagyok.

Anno nem sok "igazi" vágyam volt, de azt kell mondjam, a legtöbb megvalósult és nagyrészt ezt a Zuramnak köszönhetem. Elsők között szerepelt, hogy szeretnék férjhez menni, mégpedig egy olyan pasihoz, akinek nem derogál, ha meg kell fognia és használnia is a porszívót, aki miután hazaért, nem ül le a tévé elé "Sört kérek!" felszólítással, aki szeret és tisztel (remélem!). Az esküvő előtt legalább 1 évig lakjunk együtt, mert ugye így ismeri meg egymást két ember. Templomi esküvőt szerettem volna, holott nem voltam megkeresztelve és nagyon fontos volt, hogy Apum kísérjen az oltár elé. Mondanom sem kell, hogy utóbbi kivételével minden megvalósult. Az érdekesség, hogy nem azért keresztelkedtem, mert esküvőm lesz - még a lánykérés előtt, amiről ugye nem is tudtam -, hanem mert így akartam, ill. mivel nem római katolikus lettem, esély sem volt, hogy Apu kísérjen az oltár elé, mivel itt nem szokás. Szóval így annyira nem volt fájó, a polgári esküvőt pedig össz. 6 fővel + az anyakönyvvezetővel és a fotóssal lezavartuk jól.

Nagyon sajnálom, hogy Apu már nem élhette meg azt a sokmindent, ami az elmúlt 10 évben történt velem. Tudom, hogy lát, hogy tudja, minden rendben, mégis piszkosul hiányzik.

2009. augusztus 5. Ezen a napon lett volna 63 éves.

Na most egy hétre megint eltűnünk, aztán ígérem, leírom, mi volt a Balcsinál.

Addig is:

Van két oldal (a sok közül), amire elég jól rá lehet kattanni.  Ja! Hogy miről is van szó? Aukciós oldalakról, ahol használt és új dolgokat is lehet vásárolni, olcsóbban, mint az üzletekben és ki se kell mozdulni otthonról, mert a postás kihozza a cuccost.
Már többször vásároltam és el is adtam itt, de azt hiszem, ezennel fel is hagyok ezzel a "tevékenységemmel".
Történt ugyanis, hogy még a babakocsi keresgélés időszakában sikerült egyet vennem, amivel eléggé meg is szívtam, nagy csalódás ért, mikor megkaptam. Tény, hogy olcsó volt, de hiányzott róla egy gomb, a fogantyúi kopottak voltak. Szóval nem erre számítottam. Ezt meg is írtam az eladónak, és azt is, hogy visszaküldöm a kocsit, ő pedig utalja vissza a pénzt. Aztán válaszolt az e-mailemre, hogy a fotókon látszik, milyen állapotú a kocsi, ill. hogy biztosan újra számítottam, ennyi pénzért csak rosszabb kocsikat árulnak. És belegondoltam, igaza volt. Viszont egyáltalán nem tudtam megszeretni, így el is adtam. Mákom volt, mert aznap elvitték, ahogy feltettem.
A keresgélés továbbra is folytatódott, sikerült is találnom egyet, amit személyesen vettem át. Szép volt, az eladó is szimpatikus volt, jó érzéssel távoztam. Otthon ki- és lemostam, rendbe tettem, de soha nem használtam. Rájöttem, hogy mégsem ő az igazi, így várta új gazdáját. Többször meghirdettem, de mivel voltak olcsóbbak, amik rosszabb állapotúak voltak, nem ment el. Én pedig türlemesen vártam, és a babakocsi is. Aztán egyszercsak jelentkezett valaki hogy megvenné, de csökkentsem az árat a postaköltségével. Már itt furi volt a dolog. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ha egy dolgot pl. 100 Ft-ra tartok + postaköltség, és utóbbi összegét átvállalom, akkor a vevőnek a 100 Ft-ot kell kifizetnie. Na az illető nem erre gondolt, hanem arra, hogy a 100 Ft-ot is csökkentsem. Ok, vmennyit engedtem az árból. Kérte, hogy ha lehetséges, várjak két hetet, mert akkor tudna fizetni. Mondtam, rendben. Mivel amúgy is jöttek fel Pestre, megbeszéltük, hogy személyesen találkozunk, úgy adom át a cuccost. Így is lett. Próbáltam olyan helyet találni, ami útba esik nekik, az autót pedig lenyúltam a Zuramtól. Találtam ilyet. Felhívott, hogy késni fognak. Rendben. Mikor megint hívott, hogy megérkeztek, kérdeztem, hogy feljönnek-e a Plázába. Mondta, hogy nem, mert sietnek, így a parkolóban bonyolítottuk le az adásvételt. Még én kérdeztem rá, hogy megmutassam-e, hogy működik, így megmutattam. Mikor összecsuktam, a kupola egyik merevítője kiugrott, ami valszeg a mosásnak "köszönhető". Akkor mondtam is, hogy ooopsz, de rávágták, hogy nem gond, mire rákontráztam, hogy 2 öltéssel rendbe lehet tenni. Nem nézte át tüzetesen, de még alkudott, aminek ismét engedtem. Kifizette a pénzt, betették az autóba a babakocsit és elhúztak. Én meg örültem, hogy végre nem foglalja a helyet otthon.
Na aztán este jött egy e-mail, hogy jól átvágtam őket, mert a kocsi nemhogy nem "Nagyon szép állapotú" - amit a leírásban írtam -, hanem egyenesen használhatatlan, kopottak a kerekei, napszívta a huzat stb., és így nem kell neki, visszaküldi, utaljam vissza neki a pénzt. Én néztem nagyot és jó ideges lettem. Megírtam, hogy SZEMÉLYESEN vette át, arról nem én tehetek, hogy nem nézte át tüzetesen, ha a fotókat jól megnézte volna, akkor ott láthatta volna, milyen állapotú a kocsi. Azon a bizonyos oldalon meg is adta a negatív értékelést,  gondoltam, így le van zárva a dolog.
Aztán mél-mélt követett, az utolsóban azt írta a kedvesnek éppen nem mondható, hogy a babakocsi életveszélyes (?!), visszaküldi, én pedig 3 napon belül utaljam vissza neki a pénzt, különben pert indít. MIVAN???! Könyörgöm! Ha valaki személyesen vesz át egy dolgot, ami ráadásul használt és nem garanciális, akkor utólag mire föl reklamál??? Az Anyaságomra is hivatkozott, ami fel is bosszantott jól. Aztán jött a fenyegetés. Nem értem az ilyen embereket. Még arra is hivatkozott, hogy ügyvéd a férje. Na ja! Ha tényleg az, akkor nagyon is jól tudja, hogy személyesen vette át, megtekintette, így reklamációnak helye nincs. Honnan tudjam, utána mit csinált vele?
Fú nagyon kikészített ez az ügy. Ha még oka lett volna rá! Tény, hogy nem volt új a dolog, de nem is úgy árultam!
Brrrrrrr......

A lényeg, hogy ez jó kis tanulópénz volt nekem, SOHA többet nem fogok használt dolgot venni, internetes oldalon pláne nem.
Így jártam, de legalább nem kaptam több levelet...

Pénteken komoly sokkot okoztam szegény Kisfiamnak. Ez nem vicc! Történt ugyanis, hogy KicsiFiú eléggé fáradt volt, de aludni nem akart. Apája felvette, de aztán visszatette a szobájába, ami nagyon nem tetszett neki. Közben én elmentem hajat festeni, mert elegem volt, hogy lassan több a fehér hajszálam, mint a sötétbarna. Na jó! Ennyire azért nem durva a helyzet, de már tényleg untam. Gondoltam, nem a szokásos, régen bevállt feketére festem, nehogy ne ismerjen meg a PiciFiam, hanem elég lesz a saját színem, a sötétbarna.

Szóval Apa foglalkozott Benedekkel, míg én elvonultam a fürdőszobába. Szépen rákentem a hajamra a szottyot, naívan arra gondolván, hogy a KisPasim már alszik, de egyszercsak nagy sírást hallottam. Rohantam volna be hozzá, de féltem, hogy összekenem őt. Kiderült, hogy Apája letette a szobájába, ami nagyon nem tetszett neki. Baromira nyűgös volt, így felvette, majd elhozta a fürdő felé. Épp a hajamra kent trutyival álltam, mikor megláttam őket az előszobai tükörben. KicsiFiú rámnézett, lebiggyesztette a száját és irdatlan zokogásba kezdett. Magamhoz akartam ölelni, hogy megnyugtassam, de a kence miatt mégsem tettem. Piszkosul sírt, így feltettem a hajamra egy nejlon hajvédősapeszt és átvettem, gondolván, majd én megnyugtatom. Na ezzel azt értem el, hogy még jobban zokogott! Bizony! Szó szerint ZOKOGOTT, nagy könnycseppekkel. 1-2x volt már ilyen, de akkor gyorsan meg is nyugodott, kisebb hüppögések közepette, most viszont még olaj volt a tűzre, hogy átvettem. Totál kiakadt, tolta el magát tőlem és kétségbeesetten nézett rám. Talán a látvány is megzavarhatta, de én inkább a számára ismeretlen szagra gyanakszom. Tény, hogy születése óta nagyon ügyeltem arra, ne legyen mindig más illatom, így azzal fürödtem, amivel ő és parfümöt sem használtam. Az utóbbi időben kezdtem el időnként tusfürdőt, testápolót használni, de csak nagyon ritkán. Ráadásul mivel én alapból nem bírom elviselni az ammónia szagát, soha nem veszek olyan festéket, amiben az van. Mégis a Szemem fénye sokkot kapott. Iszonyatosan rossz érzés volt hallani a keserves zokogását és szörnyű volt átélni, hogy épp én vagyok az, aki ezt okozta.

Miután visszaadtam Apájának, kicsit megnyugodott, de ahányszor csak közeledtem hozzá, csak jobban sírt, így nem is kísérleteztem tovább. Nagyon rosszul éreztem magam. 12 perc után le is mostam a hajamról a trutyit, megmostam a szokásos samponommal, hátha az elnyomja a festék szagát, majd becsavartam a fejem egy törölközőbe, amitől alapból nem szokott megijedni Benedek, de most ez is kiborította, pedig máskor még vigyorog is rajtam. Gondoltam, nem szekírozom tovább, ezért elvonultam megszárítani a hajam. Ezután csak félve mertem közeledni felé és ahányszor próbálkoztam, mindig lebiggyesztette a száját, de szerencsére már csak hüppögött. Aztán átvettem Nagyapitól - akik persze épp a legnagyobb zokogás közepette érkeztek... - és lássanak csodát, végre nem sírt a kezemben. Ugyan jól megnézett, de ennyi volt. Baromi nagy kő esett le a szívemről, szerintem országszerte hallani lehetett.

Soha nem hittem volna, hogy a KisFiam első traumáját épp én fogom okozni! Iszonyatosan rossz érzés volt, hogy már a közeledtemre is még jobban zokogott. Késő este, mikor már aludt, ki kellett vennem az ágyából, mert eléggé sírt, de szerencsére vissza is aludt. Azt hiszem, a fáradtság+látvány+szagok, ill. a felső két fogacskájának növekedése okozta ezt a valódi sokkot. Valszeg a fogacskái is igencsak erősen közrejátszhattak az egészben, mert másnap is volt 1-2 "indokolatlan" sírdogálása, 1ébként sokkal jobb kedvű volt.

Tanulság? SOHA többé hajfestés Benedek közelében. Megoldás? Elvonulni, nem előjönni, míg kész nincs az egész dolog, azaz festéstől hajszárításig elbújni jól!

Ez a kutyi nem ám egy hagyományos plüssdög, ahogy a fotón is látszik, mert dögös harmonikateste már eleve kemény. No és amiket csinál! Zenél, ugat, csahol. Bírom, bár egy idő után már igencsak elegem van az állandóan ismétlődő daltól, főleg mert napokig ezt hallom a fejemben is - bizony! azok a HANGOK! :) -, de mivel KicsiFiú nagyon szereti, így én is igyexem. Benedek baromira imádja, ráadásul ha megkérdezzük, hol a kutyus, megkeresi a tekintetével és ezerrel vigyorog rá. Annyira ügyes KisPasi!

Mostanság igencsak keveset vagyok gép előtt, így az írással eléggé el vagyok maradva, de ezt muszáj leírnom, mivel nagyon fontos és örömteli számomra! Szóval sokévi küzdelem, bánat, csalódás, reménykedés után legkedvesebb cyberbarátnőm végre átélheti azt a CSODÁT, amiben már nekem is részem volt, van, mivel a napokban kétcsíkos tesztet sikerült "csinálnia". A még nagyobb hír pedig az, ami szerdán derült ki - bár én ezt már régebben is megmondtam :)) - , hogy két pici szívecske pulzál az ő szíve alatt. Tudom, hogy az elkövetkező időszak nem lesz egyszerű, később pedig még nehezebb lesz, de azt is tudom, hogy nagyon ügyesen meg fogják oldani a dolgot, hiszen életük vágya teljesült.

Szívből gratulálok! Elmondani, leírni nem tudom, hogy mennyire boldog vagyok, hogy végre nektek is megadatik, hogy szülők legyetek. Gondolom, jelenleg nincs nálatoknál boldogabb ember a Földön.

Vigyázzatok magatokra, egymásra és nagyon sok boldogságot kívánok nektek!

ps.: D! hiszem és tudom, hogy eljön a te időd is! Kitartás és sok erőt!!! Hiányzol!

(Ezt a fotót egy nagyon kedves lány készítette, akit az interneten ismertem meg.Benedek ekkor épp 7 hónapos volt)

Hihetetlen, hogy éppen annyi időt volt Benedek a pocakomban, mint amennyi idős most. Hmmmm... Egy kis matematikai művelettel így ki lehet számolni, hogy ma 18 hónapos. Azaz 9, legalábbis pocakon kívül :).

És az összefoglaló:

Imádja a vizet, kb. 3 hete már nagyon élvezi a szombati úszásokat, pancsol, vigyorog ezerrel;

Iszonyatosan belejött a kúszás dologba, kommandózik ezerrel, ill. már a popsiját is rendesen emelgeti;

Ugyan még nem ül, de pár napja húzza fel magát az etetőszékben, úgyhogy az etetés egyre nehezebbé válik;

A pelusozás sem megy már olyan egyszerűen, mint régebben, mert PiciFiú legújabb játéka a hogyanlehetkakisfenékkelgyorsanhasrafordulni;

"Pápánál" már régebben emelgette a kezét, de tegnap óta konkrétan integet is és nem csak az ujjacskáival, hanem az egész kezét lóbálja. Mindennek és mindenkinek :-);

Nagyon húzza fel magát, úgyhogy sztem lassan fel is fog állni;

Puszit ad, ill. édesen cuppog;

Az éjszakákat továbbra is átalussza, ráadásul már nem igényli az altatást. Annyira nem, hogy konkrétan le kell tenni az ágyába, mert különben fejest ugrana belé;

Felismeri a nyuszit és csipcsiripet a függönyön. Amikor kérdezem, hogy hol vannak, mindig feléjük néz még akkor is, ha épp a földön, háttal van nekik;

Nagyon barátságos, de azért méregeti az ismeretleneket;

Két kis fogacskája van még mindig, többet még nem láttam kibújni. Vagy csak nem engedi, hogy lássam? hmmmmm....;

A haja nagyon nő, lassan le kéne vágnom;

Hihetetlen vidám, huncut, kedves Kispasi. Jó, hogy van, hogy LÉTEZIK!

Néhány mai fotó:

ps. valszeg holnap még folytatom, de most lemerült az elemem